Napló

Előszó

Elkezdeni a legnehezebb. Hiszen mindegyikünkben más kép él arról, akit ismert, akivel a véletlen segítségével vagy anélkül találkozott, felszínes vagy közeli kapcsolatba került. Hiszen a régi lengyel mondás is azt tartja, hogy „hamarabb megeszel egy hordó sót, mint hogy megismerd felebarátod egyéniségét". Mégis vannak, előfordulnak olyan emberek, akiket azonnal, az első beszélgetés, az első eszmecsere, a mégoly elkoptatott szavak és gesztusok után megismerünk. Piotr is pontosan ilyen volt. Nehéz gondolni rá, még nehezebb beszélni - mert hiszen a beszéd a gondolkodási folyamat eredménye -, s ezért nehéz műit időben beszélni Róla. Szerencsés voltam, hogy azok közé tartozhattam, akik ismerték Gémes Pétert. Több mint tíz éve, hogy társszervezője voltam varsói kiállításának a Galéria Promocyjnában és jártam budapesti műtermében is. Nem akarok elmélyedni Gémes művészi eredményeinek értékelésében. Ezt már a lehető legteljesebb módon megtette a szomszédos hasábokon az, aki sok-sok éve nagy figyelemmel kíséri az ilyenfajta kezdeményezéseket. Csak azt mondhatom a legteljesebb meggyőződéssel, hogy nem sok olyan - igazi humanista - alkotó van, aki úgy tud örülni más művészek sikereinek, mint Piotr tette. Ebben az igen kegyetlen világban kevés olyan ember van, aki ilyen őszinte és végtelenül nyitott lenne a másik emberre. Kevés az olyan ember, aki figyel a másikra, alkotó ösztönzést ad, vagy egyszerű és hétköznapi módon segít. Azokban a nem túl távoli, de sokféle okból már elmúlt időkben Piotr nagyon fontos láncszem volt a magyar-lengyel és lengyel-magyar kulturális kapcsolatokban. Egyfajta társadalmi kulturális attasé volt. Nem kivételezett egyik féllel sem. Egyébként azt hiszem, minden időben és minden földrajzi szélességen ugyanolyan lett volna: egyszerűen önmaga. Nehéz múlt időben beszélni a barátainkról. Mindegy, hogy azért mentek el, mert lelkileg vagy fizikailag távolodtak el tőlünk. Mindkettőt nehéz elfogadni. Kegyetlen érzés. Csak az emlékek maradnak: amikor a művészetről beszélgettünk, vagy a sajt íze, amit a Tamási Áron utcai műteremben ettünk, amikor közösön néztük át a munkákat, és megmarad a róluk készített tekercs a varsói galériában. Fönnmarad-e Gémes Péter életműve a modern művészet történetében? Én hiszem, hogy igen. Vagy lehet, hogy az utódok ítéleténél sokkal fontosabb lesz az, amit közösen éltünk át mi mindannyian, akik egyszerre éltünk valahol Közép-Európában a XX. század végén? Arra az örömre gondolok, hogy találkozhattam ezzel a fehér sapkás, jóságos, bölcs és érzékeny emberrel, aki egy mandarin távolságtartásával szemlélte a világot. Egy olyan emberrel, aki segít abban, hogy megtaláljuk az értelmet ebben a kimondhatatlanul különös világban. Egy olyan emberrel, akiben egyesült a művészet és a jóság - s ez manapság igen ritka. Vissza