Napkelet 1930. május 1.

Előszó

A MAGYAR NÉPDAL MŰVÉSZI JELENTŐSÉGE.

A legutóbbi években tartott magyar dalestéim plakátjául egy székely kapu stilizált rajzát használtam fel. A szokatlan plakát mindenkinek feltűnt, de többen megkérdezték: mit ábrázol? Megdöbbenve eszméltem rá: vannak művelt magyar emberek, akik soha, még képen sem láttak székely kaput. Ismerik, utazásaikon jól megnézték az európai népek "székelykapu"-it, mert azokra a Baedeker figyelmeztet. De ki utazott Erdélybe? Hisz Budapesttől Svájcnál is távolabb esett. És hol az a magyar Baedeker, iskola, vagy könnyen hozzáférhető szemléltető eszköz, mely a káprázatosan gazdag magyar népművészetet az átlagos műveltségű magyar kezébe adta volna? Évekig tartó tanulmányok, utazások árán lehetett csak megismerni. Évtizedek népszerűsítő munkájára lesz még szükség, hogy legalább főbb típusai a köztudatba kerüljenek.
Hasonlóan, még rosszabbul áll a magyar népzene ügye. A zenei «székelykapuk» nem állnak kint az utcán, azokat utolsó rejtekhelyeiken megtalálni, napfényre hozni még nehezebb volt, a köztudatba bevinni még hosszabb munka lesz.
Hogyan történhetett, hogy a nemzet a tulajdon lelke legsajátosabb kifejezését, zenei tradícióját annyira elhagyja, elfelejtse, hogy most, mikor újra felhangzik, előbb meg kell szokni, mint egy elfelejtett nyelvet, újra megtanulni?
Elég magyarázat rá az elmúlt két század politikai és társadalmi története. A rettentő vérveszteségek okozta hiányokat mindig idegen bevándorlókkal pótolták, akiknek elmagyarosodása csak lassan és tökéletlenül ment végbe. Ezeknek természetesen idegenül hangzott a régi magyar dallamkincs, amennyiben egyáltalán szembekerültek vele. Erre azonban egyre kevesebb módjuk lehetett. Mert a XIX. század elejétől a magyar köznemesség is mindinkább idegen művelődés hatása alá jutott, félretette a régi zenét és teljesen a beözönlő német dallamvilágba merült... Vissza