Nana I-III./Az emberirtó I-III.

Előszó

Zolát, amikor írogatni kezdett, idealistának lehetett mondani. Victor Hugóért, Mussetért és Georges Sandért lelkesedett; csak az érzések érdekelték; elítélte azokat, akik a determinizmust hirdették; hevesen vitatkozott a materialistákkal. De Auguste Comte, Berthelot, Renan és Taine munkáinak olvasása hamarosan megváltoztatta a gondolkozását. Thérése Raquin című regénye második kiadásának előszavában már idézi Taine angol irodalomtörténete bevezetésének híres mondását: "Az erény és a bűn termék, mint a cukor és a vitriol". Elmondja, hogy regényében nem jellemeket, hanem véralkatokat akart tanulmányozni és azt, hogy a környezet meg a körülmények milyen mélyrehatóan változtatják meg a szervezetet; azzal lepi meg olvasóját, hogy könyvével mindenekelőtt tudományos célja volt és kifejti, milyennek képzeli "a tudományos regény"-t. Mindez nyilvánvalóan Taine hatása. De bár Thérése Raquin és Madeleine Férat - az első naturalista regények - megjelenése idején (1868) már javában foglalkoztatja az az ötlet, amelyet Taine vetett fel először, hogy: nem lehetne-e bevinni a művészetekbe is azt a módszert, amelynek a tudomány olyan nagy eredményeket köszönhet? - csak Claude Bernard, a nagy fiziológus híres munkája, az Introduction á la médecine expérimentale juttatta arra a gondolatra, hogy meg fogja írni a Rougon-Macquart ciklust. A gondolattól a tettig nem telt el sok idő. Elolvasott vagy száz tudományos könyvet, - amelyek közül Letourneau doktor Physiologie de passions-ja és Prosper Lucas doktornak az öröklésről írt könyve volt rá különös hatással - és a hatvanas évek végén már egészen elkészítette nagy művének tervét. Ezt a tervet, amelyet se másféle gondolkozás, se környezet és körülmény még csak nem is módosíthatott, húsz év alatt váltotta valóságra. A Rougon-Macquart-család történetének legelső része, La Fortune des Rougon 1871-ben jelent meg, huszadik és utolsó kötete pedig, Le Docteur Pascal 1892-ben. Az első hat részt szegényet írta meg; a sikert csak a hetedik: a L'Assommoir szerezte meg neki; a kilencedik, Nana gazdaggá tette, de se ez a sorsfordulat, se az idő múlása nem téríthette el attól, hogy a maga elé tűzött feladatnak úgy feleljen meg, ahogyan ezt előre megállapította.
Henri Martineau doktor Le Roman scientifique d' Émile Zola címen 1907-ben könyvet adott ki, amelyben azt fejtegeti, hogy a Rougon-Macquart-ciklusban sok a tudományos tévedés és hogy Zola orvosi ismeretei hézagosak, nem jól tudja a fiziologiát stb. Ez a könyv nagyon elkésett; mire elkészült, már elvesztette létjogosultságát. Mert - nem is szólva arról, hogy Zola nem tudhatott többet, mint forrásai, a hatvanas évek végén élő fiziológusok és nem tehet róla, hogy a huszadik század elején a fiziológia kiválóságai már megingott vagy megdőlt elméleteknek jelentették ki majdnem mindazt, amit elődeik, Zola forrásai még törvényeknek tartottak - 1907-ben már nem lehetett "tudományos regény"-ről bezsélni. A tudományos regény fából vaskarika; ha tudomány, akkor nem regény, és ha regény, akkor nem tudomány: olaj és víz nem keverednek össze. De az, hogy Zola "csak" regényíró és nem tudós, semmit se von le a Rougon-Macquart-ciklus jelentőségéből és nagy értékéből. A regényről szóló elméletét, mely a Rougon-Macquart-ciklus keletkezése idején még föl nem ismert tévedésen alapult, sohase lehetett elfogadni - a legnagyobb művészeknek se szokott szerencséjük lenni az elméletükkel - de 1907-ben már tudni kellett, hogy Zolában a teoretikust sohase szabad összetéveszteni az alkotóval. Öt évvel Zola halála után már nem lehetett ujjongani azon, hogy ez a tudományos igazságot követelő és kereső regényíró valójában romantikus, akit képzeletének ereje és véralkata hajlamossá tesz minden túlzásra és az ellentétek szembeállításával ható életfestésre. Nem lehetett fennakadni azon, hogy mondanivalójához képest inkább a típusok érdeklik, mint az egyéniségek, de észre kellett venni, hogy nagyszerű képekben tudja megjeleníteni azt az időt, amelyet vagy egy félszázad óta láttunk és még ma is látunk. Vissza