Előszó
Részlet:
Az egész kis utca olyan volt, mintha a mult századból feledték volna itt. Apró, földszintes házak, némelyiknek már egészen ferdére csúszott a háztetőkontya, másik lesüppedt, mintha...
Tovább
Előszó
Részlet:
Az egész kis utca olyan volt, mintha a mult századból feledték volna itt. Apró, földszintes házak, némelyiknek már egészen ferdére csúszott a háztetőkontya, másik lesüppedt, mintha óriásgyerekek táncoltak volna a tetején. A járda is girbe-görbe, keskeny, gödrös. De a házak előtt végesvégig akácfák, tele nyíló, fehér virággal. Mintha Istenke illatos felhővel akarta volna eltakarni a kis utca kopottságát.
Az akácfákon tengernyi veréb csipogott, kerepelt, zajongott. A fák alatt meg egy csapat gyerek lármázott, hancúrozott, játszadozott. Nem kellett nekik több hely, mint a verebeknek, mégis jókedvűek voltak, majd felfordították a nagy játéktól az egész házsort. Mosolygott rájuk a napocska, jó melegen sütött, mosolyogtak az öreg házak, amiknek az ablaka is nyíló virággal volt teli, mosolygott az a néhány felnőtt is, aki .az utcán elment. Itt mindenki szerette a verébfélét, akár madárka, akár gyermekkép ében ugrándozott a fák alatt.
Az egyik ház előtt, alacsony széken, vékonyka szőke fiúcska üldögélt. Az ölében nyitott könyv, abból olvasott, csak néha tekintett vágyakozva a hancúrozó gyerekek felé. Azok éppen török-magyart játszottak, egyik csapat az árkon innen, másik azon túl kiabált, hadonászott. A törökök be akarták venni a várat, de a magyarok hősiesen védték és az árkon átmászó török vitézeket belehajigálták az árokba. Megesett, hogy a magyar vitéz is velerepült.
Vissza