Nagypéntek (dedikált példány)

Fülszöveg

Azok, akik egyoldalúan ismerik a magyar nép történetét, a XVIII. századot nemzeti létünk legnyugalmasabb időszakának tartják, pedig az 1711-ben megkötött szatmári béke csupán a kuruc szabadságharcok korát rekesztette be. A paraszti osztályharc csataterén ekkor még nem történt meg a fegyverletétel, a harc tovább folyt legkülönfélébb formák között a rejtett gazdasági küzdelemtől kezdve egészen a nyílt felkelésig. Az a nemesség, amely hosszú évszázadokon át oly szívósan hadakozott a Habsburgok erőszakos és jogtalan uralma ellen, a szatmári békekötés után fokozatosan feladta ellenzéki magatartását, s igyekezett beleolvadni a gyűlöletes, népelnyomó államhatalomba. Így került egymással mindjobban szembe a nemesség és a parasztság. Ez teljesen érthető, hiszen a nemesi társadalom érdekei lassan azonosultak a dinasztia érdekeivel, s az ország parasztságának kizsákmányolása a két szipolyozó részéről a legtökéletesebb összhangban történt. A jobbágyság keservesen nyögte a kettős elnyomás terheit. Urai terményben, pénzben és robotmunkában egyre nagyobb szolgáltatásokat követeltek, de ez még mindig nem volt elég. A kérges kezű paraszt vállaira helyezték az egész állami apparátus eltartására irányuló súlyos adókat, s ráadásul az ő asztaláról vették le a verejtékkel szerzett kenyeret az idegen államhatalom henye zsoldosai. A sorozatos zsarolások, a szűnni nem akaró zaklatások felébresztették a meggyötört szívekben az ellenállás gondolatát. A sokévszázados elnyomástól való szabadulás vágya szüntelenül mint álomkép lebegett a megszámlálhatatlan paraszti tömegek szemei előtt, s amíg a nemesség a dinasztia hitvány kiszolgálójává aljasodott, azalatt a föld robotosai a nemzeti szabadságharc szent hagyományainak hűséges istápolói maradtak. A mérték már betelőben volt. Ennek jele különösen az Alföldön sínylődő jobbágyság körében mutatkozott. Vissza