"Nagy Pál vagy Pál"

Fülszöveg

"Kétnyelvű író vagyok; nem kényszerűségből: önként, örömmel; ha tudnék, hét nyelven írnék - huszonegyen - a nyelvbe integrálódni: lehet-e palincesztuózusabb álma annak, aki az irodalom tulajdonképpeni feladatának ma is az önálló, a nyelvre épülő, de attól többé-kevésbé függetlenülő, a nyelvet csupán alkotóelemként magában foglaló jelrendszer kialakítását tartja (korszerűség/kortárs irodalom, 1978)" - írta-idézte e sorokat éppen húsz évvel ezelőtt, ötvenévesen a journal in-time 1974-1984 című vizuális albumának önéletírás-manifesztumában Nagy Pál, saját avantgárd írói-alkotói gyakorlatáról. Ám tegyük hozzá rögtön, hogy Nagy Pál számára az avantgárd et(im)ológiája egyúttal "avant de garder, Hiszen Nagy Pál, aki saját bevallása szerint is mind életében, mind pedig művészetében a paradoxonok művésze: nemcsak feltalál, de fel is tálal, élet és életmű egységében dolgozik. Számára a "retorika síkja" életünk ellentmondásainak feloldási területe; szövegmunkáiban nem kíván pszichologizálni, mégis vizuális és hagyományos szövegeinek labirintusai és "hermái", kőhalmai, kőoszlopai, az egész európai kulturális hagyományt emblémákká növesztő, hol szeriális, hol térbeli, hol pedig lineáris szövegfolyama olyan különlegesen izgalmas műveket eredményezett amelynek integráns része egy összetett, újszerű, intertextuális-multimediális memoárirodalom megteremtése is, ahol a homo universalis megismételhetetlen művészeti kalandjaiban lehet részünk. Nagy Pál műve metaönéletírás, meta-monológ: a teremtő író, miután eladdig bejáratlan területeken mozog, folyamatosan önreflexív is, amelyben ugyanannyira elevenek a konzervgyári munkás és az aacheni pályaudvar "pszicho-dream"-jének személyes élményei, Hampstead apokaliptikus drámája, mint Szentkuthy "épülő velencei hajója éjjel", Hermész és Perszephoné mitikus alakjai, Mallamé, Joyce, Pound, Derrida és Kassák vagy a strukturalizmus hatásai. Ez az önreflexió Nagy Pál következetes életművének minden szintjét áthatja, eljutva a végletekig és a nyelv dekonstrukciójáig, az autodafékig, a videószövegekig és a belőlük kiragadott statikus pillanatokig, a vizuális "betűgrammákig", a képversekig, a performanszokig, szövegei fonikus újraalakításáig, a munkanaplószerű önkommentárig, a tanulmányokig, a fordításokig.
A Magyar Műhely egyik alapító szerkesztőjeként, aki pályatársaival, Bujdosó Alpárral és Papp Tiborral évtizedekig működtette a folyóiratot, szervezett találkozókat Franciaországban, Ausztriában, később Magyarországon is, s aki a francia nyelvű d'ART művészeti videómagazin társalapítója volt, Nagy Pál tevékenysége művészetszervezőként is kiemelkedő és következetes volt, mert az experimentális művészet (és nem csak az irodalom) különböző területein működők generációi kerültek vele termékeny alkotói kapcsolatba, és segített nekik íróbarátaival együtt felfedezni az alternatív művészeti megnyilvánulások újabb minőségeit a "műhelyes" kölcsönösség jegyében. Nagy Pál emellett mindig kapcsolatban állt a nemzetközi kortárs művészeti és szellemi élet számos alkotójával is, és igyekezett figyelemmel kísérni az éppen formálódó tendenciákat, elméleteket.
Nagy Pál, mint legkedvesebb alakja, a furfangos Hermész, aki a nyelvet feltaláló Hermész Triszmegisztoszt is egyesíti magában, 2004. augusztus 23-án volt hetvenéves, akit most barátai és pályatársai köszöntenek születésnapján ezzel a kötettel, nem utolsósorban azért, hogy még sokáig legyen "Pszükhopomposz", utazó, közvetítő és hírnök a mi (irodalmi) árnyékvilágunkban. Vissza