Fő az illúzió/A tanítvány

Fülszöveg

elbeszélő művészetének egy újabb, sajátos metszetével ismertetik meg az olvasót. Ezekben az írásokban ugyanis a mese, a fikció szervezi az irodalmi szöveg építőelemeit, és az íróra oly jellemző tény- és tárgyszerű szociográfikus megközelítés csak búvópatakszerűen bukkan föl, és akkor is inkább dramaturgiailag, funkcionálisan beépülve a szereplők megnyilatkozásaiba, semmint az eseményeket kommentáló szerzői állásfoglalásokba.
Nagy Lajos tehát mesél, többnyire csattanóra épülő, bizarr, ám mégis hiteles történeteket. Ezek a negyvenes évek elején különféle "füzetes regénytárakban" megjelenő kisregények többségükben korábbi novellák továbbfejlesztett változatai: a novellisztikus tömörséget föloldó újabb epizódok nemcsak a terjedelembővítést szolgálják, hanem lehetőséget kínálnak az írónak az írásmű által befogott valóságmetszet árnyaltabb, újabb dimenziókkal bővített ábrázolására, s így mintegy keresztmetszetét adják a korabeli magyar társadalmi valóságnak, ráadásul szórakoztatóan, olvasmányosan. Nagy Lajos elsősorban a kívülről, felszínesebb szemléletben homogénnek látszó társadalmi osztályok bonyolult, belső továbbrétegződésére figyel; az alá-, fölé- és mellérendelési viszonyokat vizsgálja olyan élethelyzetekben, melyekben a lappangó konfliktusok, érdekellentétek már-már szétrobbantják a társadalom vagy a kisebb közösségek által szentesített status quót. A detonáció azonban elmarad. Az erő- és gerincpróbáló tettek helyett méltatlan kompromisszumok tolják úgy-ahogy helyre a már-már megbillent egyensúlyt. Happy end nélküli, rezignált írások ezek; még a szintén e kötetben közölt A tanítvány írójából is kitör olykor-olykor a kételkedés, noha kétségtelen, hogy ebben az önéletrajzi ihletésű, összegező regényében Nagy Lajos már egy társadalmi osztály elkerülhetetlenül közelgő végnapjait jeleníti meg. A szkepszis persze az ellenségben is a sebezhető embert kereső humanista íróé, aki végül is kénytelen rádöbbenni, hogy az ellentétek kibékíthetetlenek. De eddig a fölismerésig gyötrelmes út vezet. Amit az író maga is megjárt. Miként Kosztolányi írja róla: "...ő fontos és nagy szerepet tulajdonít az élménynek. Alakjai - érezni lehet - eleven modellekről mintázódik. Szellemi élete középpontjában nem is a művészet van, hanem inkább az ítélet, az erkölcs, az igazságosság." Vissza