Nagy kurátorok

Előszó

Főkurátorság a magyar református egyházban.
A magyar református egyház kormányzását kezdetben a lelkészek intézték. A reformáció századaiban tartott zsinatok, törvényhozó és kormányzó gyülések lelkipásztorokból állottak. A nem-lelkészi (világi) egyháztagoknak igen kevés, vagy épen semmi köze nem volt az egyház kormányzatához. Az egyházkormányzatban részvételök a XVIII. század harmincas éveivel kezdődik. A világiak előbb inkább csak mint patrónusok, mint a hitrokonok védelmezői nyertek némi befolyást.
A satmari, beregi, szabolcsi, ugocsai nemesek, a Tolnai Dali János, és társainak a presbiteri kormányzat érdekében megindult mozgalmával, a »szinten« zörgetnek az egyházkormányzatba bebocsáttatásukért. A nemesek megmozdulása nem a puritánusok fellépésének tulajdonítható elsősorban. Inkább a lengyel református egyházi szervezet hatása alatt következett be. A lengyel református egyházban t. i. már a XVI. század második felétől kezdve jelentős szerephez jutnak a nemesek. Az egyházmegyék lelkészi seniorai (esperesei) mellett ott állottak a politikus, vagy nem lelkészi seniorok is, akik az egyház külső életének felügyelői, az egyházat az állammal szemben képviselik. Meg volt tehát a kettős elnökség. Az egyetemes zsinatot is kettős elnökség mellett tartották. Mindezeket jól ismerték a lengyel nemesekkel részint családi, részint politikai kapcsolatban állott magyar nemesek. A magyar református egyház alkotmányának sáncaiba azonban a világi elem sokáig nem nyer bebocsáttatást; tiszte arra szoritkozik, hogy a vármegyén, országgyülésen, a királyi és római kath. püspöki hatóságok előtt álljon helyt vallásáért. Vissza