Nagy iskola

Előszó

A Kubáni sztyeppék fölött nyárfamagasságban állt a nap. A nyári mezőség sárgászöld szőnyegét hosszú sínpár, két végtelenbe futó ezüst vonal szelte át. A vasút mentén aranyszínű kalásztenger hullámzott. A búza és rozskalászok hajlongva zizegtek, énekeltek, akár az aratólányok alkonyattájt, mikor már nem tűz úgy a nap. Az idesötétlő erdő felől hársfaillatot hozott a kaukázusi szellő.
Az erdei kanyarulatból tehervonat kígyózott elő. Lassan, prüszkölve közeledett a mozdony, nehezen cipelte nagy terhét, a hosszú szerelvényt. A marhavagonokban magyar hadifoglyok zsúfolódtak. A Kárpátok galiciai lábánál, három héttel ezelőtt, egy hajnali ütközetben estek fogságba. Most ki sem néztek a kocsikból, aléltan feküdtek a vásott padlón, érdekelte őket a táj. Hallgattak komoran, dühösen s ha beszéltek, egyéb témájuk nem volt, mint az evés. Éheztek. Olykor, ha neg nem feledkeztek róluk, egyik-másik állomáson kaptak félkiló komiszkenyeret s a fekete, korpás, savanyú masszát rögtön felfalták ilyenkor. Azután éheztek tovább.
Tarr Jóskát is csunyán megviselte a koplalás, de azért gyakran el-elgyönyörködött a gazdag mezők, a szép búzavetések és rozstáblák otthont-idéző, kedves látványán. Most éppen nyílt pályán állt meg a vonat. Jóska leugrott a vagonból s mikor az itt sztárzsinak nevezett őr nem látta, kiszaladt a mezőre, felkapott egy rögöt és ragyogó ábrázattal rohant vele vissza. Már indult a vonat, mikor felkapaszkodott.
Vissza