Tíz év magány, avagy ne bántsátok a nyolcvanas éveket!

Előszó

Mennyi? Nyolcvan! Miért?
Örök divat a nosztalgia. (Vagy ahogy ma mondják: a retró - már a csengése is borzasztó...) Nagyszerű találmány, olyan, mint a gyerek, a kutya, a nagymama: minden remekül eladható vele. Ez a könyv mégsem nosztalgiából született. Az igazi múltba vágyás ugyanis egyéni műfaj, nem kell megírni, kiadni, publikálni, másokra rátukmálni. Ki-ki magában, magának éli meg.
Adaptálva a régi vicc, ami mégis minden újszülöttnek új:
Kapitány a hídról a gépháznak: - Mennyi?
Gépház: - Nyolcvan!
Kapitány: - Mi nyolcvan?
Gépház: - Mi mennyi?...
Szóval nyolcvan. De hogy mi, pontosabban, hogy miért? Miért írtam a múlt század végének éppen a nyolcvanas évtizedéről? Talán azért, amiért - egy másik régi, éppen ebből a korból való lengyel viccben - a kisgyerek, aki az iskolában azt a leckét kapja, hogy írjon fogalmazást, miért szereti a szovjeteket. Hazaérve először a nagyapjához fordul: - Papa, miért szeretjük mi a szovjeteket? Az öreg arca eltorzul: - Még hogy mi szeretjük a szovjeteket? Azokat az elnyomó, kizsákmányoló, rontásunkra törő gazembereket? Ugyan, Jacek, utáljuk őket!... A kissrác megkérdezi az apját is. Hasonló választ kap. Majd ekképpen jár az anyjával, a nagyanyjával és a szomszéd bácsival is. Házi dolgozata így viszonylag rövidre sikeredik: "Én azért szeretem a szovjeteket, mert mindenki annyira utálja szegényeket". Hát, valahogy így vagyok én is a nyolcvanas évekkel. Vissza