Kanizsa-vár (vissza)

Előszó

Részlet a könyvből:

"Egy idő óta folyton csak ábrándozik, és ha teheti, mindig a függöny mögött áll. Figyeli az ablak alatt elsuhanó árnyakat, melyek különleges imbolygásban vetítődnek a szemközti templom falára. De a tűsarkak kopogása érdekli igazán. Nem látja, csak sejti a hozzájuk tartozó lábakat. Egyszer valaki jól hallhatóan azt mondta a nyáresti korzózó sokadalmat a sarokról fixírozó társaságból - meglehet, Buzek úr, a város híres fotográfusa volt az illető - „Nézzék csak, kérem, itt vannak a legszebb, legformásabb lábak, amelyekért egy férfiember elkutyagol a világ végére is!"
A város mélyéről jönnek a szombatesti párok, szépen összeborulva. Itt a gesztenyefák lombjai alatt suhannak el, mint karneváli víg hajók a velencei csatornákon.
Így gondolja, és csak áll remegve a függöny mögött. Izgul, hogy I. néni be ne nyisson (Sors ne nyiss nekem ajtót... csavarja meg kínjában az idén tanult memoritert... Ha ezt hallaná most Efrém tanár úr...! Hát rágondolni is szörnyű!), mert akkor megszidja, mért nincs még a másik, udvarra néző szobában, abban a rövid fehér ágyban. A „lányos ágyban", így nevezik, melynek illata olyan felkavaró, mintha valami kétes hírű szállodában szerezte volna meg az izgatóan buja parfümök között az elsőséget. Női kölcsönhálóingben tekereg az ágyon. A spaletta csak félig behajtva, jelzi, hogy meleg van. Az udvaron még matat valaki a csap körül. Talán az utolsó vödör vizet engedi D. néni, hogy löttyintsen a fal mellett kókadozó petúniákra. Aztán ajtó csapódik, és a bejárati kapu is megdöndül, s határozott férfiléptek indulnak valahová az éjszaka titokzatos méhébe: innen a Deák térről lefelé a Fasor irányába." Vissza