A XIV-XV: századi irodalom új stílusa, az "ékes szófűzés" (dedikált példány)

Előszó

A XIV. század az egymással szoros kulturális kapcsolatot fenntartó Bulgáriában, Szerbiában és Oroszországban az irodalmi fellendülés kora: sajátos, egyedülálló irodalmi irányzat alakul ki. Kidolgozzák a dagályos, cikornyás „dicséretek" (panegirikoszok) műfaját, melyek eleinte a honfitársak győzelmeit oltalmazó szláv szentekhez íródnak.
Az Oroszországba is behatoló ún. „második délszláv hatás" stílusa, az „ékes szófűzés", sajátos orosz formát kap, és a nemzeti tradíciókkal egyesülve a kor új művészi arcát hozza létre.
A XIV—XV. századi orosz irodalom alkotásainak tartalmát és formáját meghatározó új irodalmi ízlés, az „ékes szófűzés" (pletyenvije szlovesz) alapját a neoplatonikus eszméket föltámasztó hészükhaszták teológiai nézetei adták, akik a szóban látták az általa jelölt jelenség lényegét, Isten nevében pedig magát az Istent. Ezért a szó ugyanúgy szent, mint maga a jelenség. Ezt a tanítást a nyelvről Jevtimij trnovói pátriárka és követői az egész írásbeliségre kiterjesztették.
Az „ékes szó fűzés" mesterei arra törekedtek, hogy a szóbeli kifejezés ugyanolyan pontos hangulatot és érzelmet váltson ki, mint maga a jelenség. Ezért két szinten írtak: a frázis, a gondolat átadása, a látottak leírása szintjén, és a metafrázis, a meghatározott kontextusban feltárulkozó mélyebb mondanivaló, a szó kiegészítő — új jelentésekkel, értelmi asszociációkkal, emóciókkal, a szóval ábrázolt jelenség vagy emberi tulajdonság etikai értékelésének árnyalatával megnövelt — jelentése szintjén.
Az „ékes szófűzés" egy sajátos ornamentika, mely az azonos tövű és az összecsengő szavak, a szinonimika és a beszéd szónokiasságának, ritmikusságának, a bonyolult szintaxis és az egynemű hasonlatok, jelzők túlsúlyának kapcsolatát jelenti.
Az „ékes szófűzés" (pletyenyije slovesz) elnevezést vizsgálva, görög paraleljének, jelentése: fonni, kötni. Ez átvitt értelemben a görög retorikában meghatározott stilisztikai fogások segítségével összeállított beszédet jelent. Gyökerei a Bibliáig vezethetők vissza.
„Nem tudjátok-é, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de egy veszi el a jutalmat? Úgy fussatok, hogy elvegyétek. Mindaz pedig aki pályafutásban tusakodik, mindenben magatűrtető. Azok ugyan azért, hogy romlandó koszorút nyerjenek, mi pedig romolhatatlant." (Pál 1. levele a Korinthusbeliekhez IX. 24, 25.) Vissza