Vár rád Toscana (dedikált példány)

Előszó

Részlet a könyvből:

Lídia jegyzetei
Mindhalálig türelemjáték. Erre gondoltam, amikor először ültem le Bódog ágya mellé. Meg arra, hogy kiszámíthatatlan, mi történik az előttünk álló hetekben. És arra is, hogy azt, ami történni fog, aligha nevezhetem egyszerű hospice munkának. Akkor sem, ha Bódoggal éppúgy meg kell majd tennem mindent, ahogy az elmúlt években a többi betegemmel. Azt hiszem, amikor Bódoggal először összedugtuk a fejünket, még föl sem fogtam, mi vár majd ránk. Akkor úgy gondoltam, mi itt szépen elrendeztünk mindent: úgy teszünk, mintha Toscanába utaztattuk volna (istenem, csak le ne lepleződjünk!), ő úgy tesz, mintha onnan írná meg az itthon elképzelt, de soha át nem élt toscanai élményeit, közben pedig szépen kívánjuk, amíg Bódog örökre lecsukja a szemét. Esküszöm, mint két gyerek. Két csibész gyerek. Tényleg nem fogtuk föl, hogy ez a játék életre-halálra megy. Itt, a betegággyá lett ágyunk mellett döbbentem rá, hogy igazán sem játszani, sem utazgatást hazudni, sem titkolózni nincs kedvem. Akkor sem, ha tudom, hogy mindezt miért, és főképpen kiért, kikért tesszük. Dórának nyugodt körülmények között kellene szülnie, ebben egyetértettünk. Abban is, hogy annak az évek óta várt unokának mindenképpen meg kell születnie. Ehhez pedig Bódog rákos betegségének titokban kell maradnia. Eddig rendben is van, de mostantól, attól kezdve, hogy elindul a türelemjáték, már sokkal, de sokkal többről van szó. Vissza