Nádudvari sírjelek (dedikált példány)

Előszó

A sírjelekről, különösen a fejfákról számos adat, cikk tanulmány látott napvilágot. Az érdeklődést elsősorban a tárgyak népművészeti értéke, a formaváltozatok nagy száma keltette fel, a megközelítés főként a történeti nyomonkövetés, tipologizálás oldaláról történt. Bár a vizsgálódás tárgya a fej fa volt, az elemzés mégsem terjedt ki a fej fa minden lényeges jegyére, az értelmezés nem fogta át a teljes tartalmat. Ez a magyarázata, hogy nem rendelkezünk a fejfa pontos definíciójával. Fogalmának általánosabb megjelölésére alkalmazott szakirodalmi elnevezése, a sír jel már közelebb áll a lényeghez, utal a tárgy alapvető funkciójára. A fejfa a néprajzkutatás módszereivel elérhető időben - függetlenül esetlegesen kultikus eredetétől, történetétől - elsődlegesen JEL. Nem mondunk ezzel újat, viszont korábban gyakran szem elől tévesztették, hogy mint jelnek szélesebb a jelentéstartalma a sír helyének jelzésénél. Ennél több információt tartalmaz, kíván közvetíteni, és nemcsak verbális úton, a sírfeliraton keresztül, hanem egész megformálási módja, elhelyezése a közlési szándék szolgálatában áll. Optimális esetben erről a jelről leolvasható, - azon kívül, hogy a temetés helyét jelöli - az, hogy férfi vagy nő nyugszik alatta, szegényebb vagy rangosabb embernek állították, mi volt az elhunyt foglalkozása, milyen vallásban hitt, egyedül fekszik a sírban vagy házastársával, gyermekével, hogy erőszakos halállal halt meg. így a fejfák csoportja, a temető felfogható egy olyan jelrendszernek, amely tárgyi jelközlés útján, nyelvi segédeszköz nélkül is tükrözi az illető közösség szokásrendszerének, társadalmi állapotának egy körülhatárolható, a közösség által legfontosabbnak ítélt részét.
A jelen pillanatban nem vagyunk annyi bizonyító adat birtokában, hogy ki mernénk jelenteni általánosságban a magyarországi fejfákról és temetőkről, hogy valóban tartalmazták mindezeket az információkat, vagy milyen mértékben tartalmazták. Az utóbbi időben a sírjelekre nagyfokú formai leegyszerűsödés jellemző, a hagyományos állapotokat szinte sehol nem találjuk érintetlenül, az emlékezet hiányos, az írásbeli források pedig szűkszavúak. Kevés az olyan részletező feljegyzés, mint Malonyai Dezsőé a kalotaszegi Magyarvalkóról. ("A homlokra felvésik az elhunyt foglalkozását jellemző szerszámokat is, a csizmadia dikicsét, az ács szekercéjét, fűrészt, baltát, a földmíves ekevasát, a cigány hegedűvonóját, az asszony orsóját, vetélőjét s egyéb szimbólumokat; leány nyugszik a sírban, ha alul nyílott koszorú van a fejfa homlokára vésve.")2 Ugyanakkor elgondolkoztató, hogy a fejfák ilyenfajta differenciáltságának emlékével a magyar nyelvterület legkülönbözőbb részein találkozunk.3 Ez a tény arra a következtetésre jogosít fel, hogy egy általánosan funkcionáló rendszermaradványaival, töredékével állunk szemben, amely jellemző volt a népi műveltség korábbi szintjére, amikor az információ rögzítése írástudás híján tárgyi jelekre szorítkozott. A két kifejezési mód (tárgyi jelekkel történő és írásjelekkel történő) között jelen esetben részben időbeli egymásutániság van. Vissza