Téged kereslek

Előszó

Részlet a könyvből:

A nyár virágai szirmukat már elhullatták és a fák is kopaszodni készülődtek. Szél, őszi szél hírnökei furulyáztak az ágak között, csipkedve a leveleket, hogy azok szégyenkezve, sárgult, majd vörös arccal aláhullottak. Ismerős és mégis ismeretlen emberek lábnyomai súlya alatt sírtak-ríttak, de nem látta meg senki, csak lázas ütemben tovarohantak a céljaik felé: egy meg nem élt élet után.
A napok, hetek múlása magával ragadta a borús fellegeket; ködfüggöny ereszkedett az útra, hogy félő volt a járás... Sikamlós, csúszós, hol latyakos volt a járda, s a kikopott kövezet üregében meghúzódó tócsa nagyot fröccsent, ha belelépett az ember.
- Egy pecséttel több vagy kevesebb, igen mindegy... - mondták legtöbben.
- Mindig csak ennyire legyünk pecsétesek, sohase jobban. Csak ennyire, és főleg a ruhánkon és ne pedig az életünkön lássék... - mélyültek el a lelkiek.
Sokan így kiabáltak:
- Szakadt volna meg a város valamennyi viselőse..., nem képesek rendes járdával ellátni az ember útját... - és mérgükben, inkább csak a szokványos műfelháborodásban, rákvörösen éget az arcuk, de ugyanekkor szívesen terelték el a szót: ó! csak ennyi?... hátralékról, amit legtöbbjük ki sem fizetett volna, ha nem tartanák őket állandó zaklatás alatt. Mert szemükben ez olyan felesleges dolognak tűnt, mint bármi más, aminek nem kizárólag személy szerint veszik a hasznát, a jó oldalát. Vissza