N. N. - egy szerelem-gyermek regénye

Előszó

Újhold volt, - farsangban - és N.N., ennek a történetnek ismeretlen hőse, azzal töltötte idejét, hogy a városon kívül, egy kocsmában üldögélt, amely a Fehér Farkashoz volt címezve.
Sokan azt mondják, hogy elmult már a régi világ, midőn az emberek a kedvteléseiknek éltek. A kémények nem füstöltögnek oly őszinteséggel Magyarországon és a szívek befásultak. Ámde akármint újhódik a világ, - hiszen ez a természete, - mindig akadnak utasok, akik a vonatról lekéstek.
Ezek a lemaradt pasasérok (akiknek egyike N. N. is) tovább hordják régi, molyette bundáikat és szinte sírból feltámadt hangulataikat. A borbéllyal ugyanazt beszélgetik beretválkozás közben és hajukat úgy fésültetik, mint harminc esztendő előtt. A nőkről megmaradt a véleményük, amelyet Vörösmarty úr könyveiből merítetttel. A barátság szent fogadalom és az élet célja: a temető... Bármikor találkozol velük, mindig egyforma a kedvük s mindig ugyanazt mondják. Sokáig viselnek egy kalapot. a nyakkendőjükben a tű örökös. Az órájuk sohasem áll meg, bár rendesen apjuktól örökölték. Legfeljebb a fejük hajlik közelebb a földhöz és hosszasabban ásítanak. Nem csodálkoznak sem a télen, sem a nyáron. A kék téli este hókertjeivel, mozdulatlan öreg fatörzseivel, a faágak között rejtezkedő fehér fészkekkel, újholdas árnyékaival, mindentudó hallgatagságával éppen úgy nem zavarja meg a kedvüket vagy bánatukat, mint a nyári éjszaka holdfénye, boszorkányossága. Drága, boldog, csendes emberek, akik egykedvűen veszik tudomásul, hogy az erdőn kopog a favágó fejszéje s messzire elhallatszik, valamint azt, ha meghalt egy barátjuk, vagy ismerősük. Jégszürkeségükben - az élet vége felé - azután oly nagy csendben kezdenek üldögélni, mintha arra spekulálnának, hogy a hall nem veszi őket észre. Mindennapi emberek, s mégis cosdálatosak, mert emberek. Ó, hányszor néztem őket! Vajjon miről gondolkozhatnak? Vissza