Múzeumcafé 2012/1.

Előszó

"A személyes ízlésen és műveltségi szinten túl meghatározó a művészettörténeti nevelés, amiben az egyén részesült, a művészettörténetben akkor éppen uralkodó divatok, a műélvezés módjáról alkotott felfogás (hogy ízlés! juttatunk érvényre vagy elemzési, hogy az elemzésben elismerjük-e az ízlés szerepét vagy sem, szóval hogy lihegünk vagy gondolkodunk, és hogy lihegésünk mennyire irányítja gondolkodásunkat; hogy a magányos élvezetei a társas fölé helyezzük-e, hogy tudunk-e lihegni egyedül is, és gondolkodni közösségben), a művészet társadalmi szerepéről alkotott nézetek (hogy tanít-e vagy gyönyörködtet. hogy tud-e tanítani, ha gyönyörködtet, és mire tanít a hatalom seggéi nyaló műalkotás, miközben gyönyörködtet, és hogy ebben mi az idő szerepe, például egy régi segg, mondjuk egy XVII. századi királyé kevésbé zavarja-e a befogadást, mint egy új segg. mondjuk egy kortárs diktátoré vagy vezérigazgatóé, a művészei társadalmi értékének ösztönzése (mennyire tudunk, mennyire vagyunk hajlandók fontosnak tartani egy alkotást, amelynek nem ismerjük az árát, tudunk-e kritizálni egy művet, amelyről tudjuk, hogy milliókat ér; miféle rögeszmék, előítéletek, elvárások alapján nevezünk egy művet nagynak, nagyon nagynak, legnagyobbnak),az ideológia erőszakossága (hogy mennyire látunk át a múzeumigazgató, a tárlatrendező szándékos vagy kényszerű cenzúráján, vagy a közönséget manipuláló hátsó gondolatán), a kiállítások technikai színvonala (a restaurálások minősége, az azonosítások pontossága, hebehurgyasága, vagy szemenszedett csalása, a túl szép környezetben kiállított satnya művek kérdése, a zsúfolt elrendezéssel tönkretetteké, a termek jellege: hogy recseg-e a padló, hogy elegendő-e a megvilágítás, hogy fűtöttek-e télen, hűtöttek-e nyáron, és leskel-e bennük alattomosan egy ragyás teremőr) stb." Vissza