Művészet, etikai élet, szerelem

Előszó

Mi magyarok úgy vagyunk nagy embereinkkel, mint a paraszt a falu tornyával. Az eresze alól nem látja, elfödi szemei elől a szomszéd viskója vagy egy félrecsapott rossz kémény. De nem is törődik sokat odahaza a toronnyal; nem tudja, hogy mennyivel magasabb, mint házának nádfödele. Nem nézegeti, nem méregeti ezt otthon, mert nincs rá szüksége. Csak mikor kikerül a határba és a faluból semmit se lát s tájékozódni akar, akkor keresi a tornyot, mely biztos irányt mutat neki, mivel magasabb a falu legcifrább, legkevélyebb házánál is, mivel túlemelkedik még a magasbanyúló jegenyék során is. Ilyenkor érzi, hogy mily jó, hogy van, mert hasznát veszi: időt kongat és irányt mutat.
Nagy embereinket mi is csak egy bizonyos távlatból veszszük észre; míg közöttünk vannak, míg közöttünk élnek, nem törődünk velük, nagyságukat nem igen látjuk; sőt hajlandók vagyunk lekicsinyíteni őket. A távlatot, hogy meglássuk nagyságukat vagy a külföld elismerése, vagy haláluk szolgáltatja. Ez volt idehaza Schmitt Jenő sorsa is. Míg törvényszéki írnok volt Zomborban és cikkeket irogatott idehaza magyar lapokba és folyóiratokba, senki se vette észre, hogy különb a többinél, sőt ellenkezőleg: a normális emberek szemében, akik a hivatalos karriérrel mérik az emberi nagyságot, éppen kevesebb értékűnek látszott. Mikor azonban a Berlini Filozófiai Társaság egyik művét kitüntette, még az is büszkélkedett vele, hogy „hazámbeli", aki korábban csak mosolygott fölötte s a magyar sajtó is büszkén ünnepelte. Vissza