Kétszáz éves a kanti kriticizmus

Előszó

Részlet:
"Ha a filozófia szeret évfordulókat ünnepelni, ez a történeti lényegéből fakad. Nagy filozófiai tetteket az eltelt idő távlatából szemlélni, azokat saját korunk gondolatvilágából megérteni és megint a jelenben értékelni: nem az elmélet puszta ceremóniája ez, hanem a történeti önvizsgálat olyan aktusa, mely mindig tanulságokkal szolgál. És kevés filozófiatörténeti téma szükségeli annyira az újbóli marxista feldolgozást, mint Kant műve. Engels a proletariátusban látta a klasszikus német filozófia örökösét, így Kant örökösét is, de hogy milyen jogon, az kurrens Kant-értelmezéseink félhomályánál a legteljesebb sötétben marad. Lukács zseniális elemzései, melyekkel annak idején a kanti törekvések relevanciájára figyelmzetetett, elvétve követőkre találtak ugyan, maradandó Kant-érdeklődést azonban nem hagytak maguk után> Max Adler szerencsétlen kísérlete a transzcendentálfilozófia szocialista asszimilációjára pedig csak elrettentő például szolgálhatott. Ami a kifejezetten kantiánus filozófiákat illeti, a Kant-örökség ezekben alapvetően formális, külsőleges. Egyáltalán: a polgári kommentár-irodalomnak szinte egészével kapcsolatban elmondható, hogy az értelmezések egymást követő hullámai a kanti filozófiára csupa idegen hordalékot raktak; hogy az eredeti gondolatok az egyetértő vagy kritikai magyarázatoktól már-már nem is láthatók. Kant metafizika-kritikája általában, és nevezetesen idealizmus-kritikája, nagyrészt hatástalan maradt; tárgykonstitúció-elméletét biológiaivá, vagy pedig, csak mint etikáját, a terméketlenségig formálissá tették. Tényleges történeti hatást gyakorolt viszont az antinómia-tan, azokra a gondolkodókra tudniillik, akik a kanti filozófiának nem fogalmi lecsapódásaihoz, hanem valóságos alapproblémáihoz nyúltak vissza." Vissza