Munkácsy

Előszó

Részlet a könyvből:

A véletlennek olykor különös tréfákban telik kedve. A legkevésbbé leforditható költői forma a lira: sarjasztó talajából más nyelvbe átültetve kifakul s illatát veszti. De a véletlen gúnyt üz a gazdasságosságból s magyarnak teszi meg a mi nemzedékünk talán egyetlen igazán nagy lirikusát; magyarul mondatja el a mai emberiség legfinomabb idegszálú rétegének rejtett érzéseire rávilágító szavakat; a magyar nyelv sajátos szineivel festi meg a kor legfelsőbb szellemi kulturájának öntudatlanát tudatossá formáló látomásokat. Igy néhány ember kiváltságává korlátoz valamit, ami világnyelven megszólaltva a tulcsigázott kulturáju idegrendszerek mindenfelé elszórt nagy táborában szinte megváltó hatalmu kinyilatkoztatásként hangzott volna. Nem is ez az első csodálatos szeszélye a véletlennek magyar földön, a tizenkilencedik században. Hiszen a század közepén, majdnem ugyanabban az esztendőben, született a művészettel eladdig alig ójtott Magyarországon két nagyszerü s nagyhivatásu festő s ha egyikük tehetségének sem adatott meg a nyugodt, bő virágzás s az erejükkel arányos irányitó szerep a festés egyetemes fejlődésmenetében, megint csupán a fatális magyar születés volt az utzáró akadály. De mégsem oly kegyetlen ez a fátum, mint amilyennek látszik. Dekomponál ugyan nehány finom, csaknem nagyszabásu tehetséget... Vissza