A sebesült király

Előszó

Kékes pára gomolygott a fák között, betakaróztak vele a lombok, az ösvény a rövid fűvel benőtt domb. Hajnalodott. A fény lassan utat tört magának, de a formák még elmosódottan imbolyogtak, a színek még pihentek. Rhianna összehúzta magán ezüstvillanású köpenyét, s a pirkadat hűvösét elűzendő, fürgén, kecsesen lépdelt az ösvényen. A domb lábánál egy pillanatra megtorpant, felnézett és alig hallhatóan sóhajtott. A szívet körülölelő szorongás, amely elfogta itt minden alkalommal, immár hét éve nem tágított tőle. De ha a rossz emlék nem volt hajlandó távozni, úgy nem hátrált meg ő sem - összeszorította a szájat és elindult fölfelé. Csendes, magányos út volt ez, minden hónapban újra és újra, makacsul, a reményt soha fel nem adva... Az asszony útja, aki az emlék életben tartásával várta vissza a férfit. A királynő megállt a Sors kerék kövei között, mélyen beszívta a hűvös, tiszta levegőt, elmerült a természet lassan életre kelő hangjaiban cs visszaidézte a hét évvel korábbi búcsút. Itt történt... Pirkadatkor... Rhianna lehunyta a szemet, amikor Kartal arca jelent meg előtte. Az is itt történt... A bánattól megviselt arcú öreg rákos, akinek a lehető legrosszabb hírt kellett hoznia - a halál hírét. A királynő arcán két könnycsepp gördült alá, ahogy mindezt átélte. Önkínzás volt, mégis tudta, hogy a belé nyilalló fájdalom nélkül már rég megdermedt volna a szíve. De most valami megzavarta... Vissza