Múltunk 2015/4.

Fülszöveg

„Az is közös vonása az elemzéseknek, hogy elismerik Mussolini államférfiúi nagyságát. Megállapítják, hogy a fasizmus valódi nemzeti egységet teremtett Olaszországban, s komoly eredményeket mutathat fel a nemzetnevelés (itt mindenekelőtt a Giovanni Gentile, a fasizmus nagy filozófusa és oktatásügyi szakembere által végrehajtott nagy középiskolai reformra kell gondolnunk), a közegészségügy terén, a közigazgatás reformjában és Olaszország külső tekintélyének visszaállításában. Abban azonban már nincs egyetértés, hogy az a »közösség«, amelyet az olasz társadalom különböző rétegei között a fasizmus és a fasiszta korporációs rendszer megteremtett mennyire valódi, a társadalom spontán tendenciáiból keletkezett közösség, s mennyire az állami erőszak teremtette kényszerközösség. Ennek megfelelően abban sem értenek egyet, hogy mennyire jelent a fasizmus valódi, organikus »harmadik utat« a kapitalizmus és a szocializmus között, s mennyire csak az ad hoc gazdaságpolitikai rögtönzések rendszere. Csaknem minden, a fasizmussal rokonszenvező szerző azt állítja, hogy nekünk, magyaroknak mindenesetre valamiféle - az »ezeréves alkotmány« által meghatározott - »saját« utat kell követnünk, az új »koreszméket« csak a sajátos nemzeti adottságok által meghatározott módon szabad átültetnünk a magyar talajba. 1938-tól, az Anschluss után, amikor Mussolini lényegében »behódolt« Hitlernek, s az olasz fasizmus egyértelműen a hitleri politika járszalagjára került (Olaszországban is bevezették a faji törvényeket), a világválságban új utakat kereső magyar közgondolkodásban az olasz fasizmus szerepe visszaszorult. Azáltal ugyanis, hogy Mussolini a német fasizmus szövetségese lett, megszűnt annak a reménye, hogy Olaszország valamiféle »alternatív«, a liberális demokráciát felszámoló, de a nácizmusnál kevésbé brutális, kevésbé totális - és nem rasszista - fasizmusmodellt kínálna az országnak. Az Anschluss után az »alternatív« fasizmust kereső értelmiségiek és politikusok - köztük kezdeti, még nem németbarát korszakában Imrédy Béla, s később Teleki Pál - már nem annyira Olaszország, mint inkább Salazar Portugáliája felé fordultak eszményképért." (Szalai Miklós: Befogadás, értelmezés és kultusz: Mussolini és az olasz fasizmus megítélése a két világháború közötti Magyarországon) Vissza