Múltunk 2012/4.

Fülszöveg

„1920 és 1923 között országos szinten általában 1500-2000 vagon szolgált lakóhelyként úgy, hogy közben az itt élők jelentős részének ingóságait már nem a szomszédos kocsiban, hanem bérraktárakban tárolták. A megszállt területeken, majd az utódállamokban a kiköltözés mellett »döntők« ugyanis legtöbb esetben két szerelvényt kaptak használatra. Egyikben utazott és élte mindennapjait a család, míg a másikban a kimenekített holmit, bútort stb. tárolták. Az amúgy is zsúfolt privát terek a hideg beálltával tovább szűkültek, hiszen a télre kiutalt tüzelőt is zárt helyen, azaz a raktárvagonban kellett tárolniuk. Fokozta a zsúfoltságot, hogy az ellenőrzések dacára több család albérlőt vagy ágyrajárót is befogadott ideiglenes otthonába.
Az inaktív szerelvények problémája mellett gyakran éppen a bennük élők életvitelével szemben fogalmazták meg panaszaikat az állomásfőnökségek. Tulajdonképpen természetes, hogy a bizonytalan helyzetbe került vagonlakók kialakították mindazokat az íratlan... Tovább

Fülszöveg

„1920 és 1923 között országos szinten általában 1500-2000 vagon szolgált lakóhelyként úgy, hogy közben az itt élők jelentős részének ingóságait már nem a szomszédos kocsiban, hanem bérraktárakban tárolták. A megszállt területeken, majd az utódállamokban a kiköltözés mellett »döntők« ugyanis legtöbb esetben két szerelvényt kaptak használatra. Egyikben utazott és élte mindennapjait a család, míg a másikban a kimenekített holmit, bútort stb. tárolták. Az amúgy is zsúfolt privát terek a hideg beálltával tovább szűkültek, hiszen a télre kiutalt tüzelőt is zárt helyen, azaz a raktárvagonban kellett tárolniuk. Fokozta a zsúfoltságot, hogy az ellenőrzések dacára több család albérlőt vagy ágyrajárót is befogadott ideiglenes otthonába.
Az inaktív szerelvények problémája mellett gyakran éppen a bennük élők életvitelével szemben fogalmazták meg panaszaikat az állomásfőnökségek. Tulajdonképpen természetes, hogy a bizonytalan helyzetbe került vagonlakók kialakították mindazokat az íratlan szabályokat és szokásokat, amelyek a mindennapokban elviselhetővé tették az együttélést. Ezek a vagonvárosok, annak ellenére, hogy lakóik és így méreteik gyakorta változtak, egy »klasszikus« településhez hasonlóan működtek. A döntően munka nélküli családok között gyorsan kialakultak olyan társas érintkezési formák, mint például a szomszédolás vagy éppen a cserekereskedelem. A lakóhelyet és munkát keresők a kölcsönösség elve és a sorsközösség érzete miatt rendszeresen vigyáztak egymás családtagjaira és értékeikre. A legtöbb problémát természetesen nem ez, hanem a kényszer és néha az otthonosság érzetének javítása miatt beszerzett háziálla1 tok és haszonállatok jelentették. Bár mindez a vállalat üzleti szabályzata szerint »békeidőben« megengedhetetlen lett volna, a helyzetet felmérve tiltás helyett legtöbbször hallgatólagos megegyezés született az érintett felek között. Ennek lényege, hogy megfelelő higiéniai és biztonsági állapotok garantálása esetén a többség néhány szárnyast tarthatott vagonjai között. Természetesen hamar akadtak olyanok, akik már nemcsak a saját, hanem a piac igényei szerint is próbálták fejleszteni »gazdaságukat«."
(Szűts István Gergely: Vasutas vagonlakók és a MÁV menekültpolitikája, 1918-1924) Vissza