Múlt és Jövő 2007/1.

Előszó

Úgy látszik, nehéz lesz visszazökkenni folyóiratunk normális kerékvágásába. A zsidó kultúra művelődésébe és népszerűsítésébe - amely minden politikán kívül, s főleg: felül áll. Magunk unjuk a legjobban, hogy e helyen állandóan emiatt szabadkozunk, fogadkozunk, hogy ilyen kitérőt nem teszünk többé. Sem a "fokozódó" nemzetközi helyzet, sem a Magyarországon történő egyre "sajnálatosabb" események nem engedik meg azt a normális létformát, hogy a maga természetességében, s minden fenyegetettség nélkül szerezzük vissza a soától visszakapott kulturális örökséget. Illetve a visszaszerzés lehetőségét. A most Teherán központtal szerveződő halálos háló ismét a zsidóság elpusztításával fenyeget - szoros korrelációban a zsidóság még ki nem hevert tragédiájával: amelyet meg nem történtté gyalázna. Ugyanennek a tragédiának a be nem vallása és földolgozatlansága nem és nem hagy nyugton zsidónak lenni Magyarországon sem. A rendszerváltás utáni történelem jelentős fordulópontjához érkeztünk: hivatalosan elhangzott (s majd a közbeszéd fősorába került), hogy jobb, ha a zsidók elhagyják az országot. Igaz, csak darab időre (a nemzetközi ünnep, márc. 15. hétvégéjére), s majd arra módosítva, hogy ez is csak az időseknek javallott. Ez a fölszólítás a maga végiggondolatlan felelőtlenségétől függetlenül mérföldkő, s reprezentatívan jelzi a történelmi folyamatok tendenciáit, s ami szomorúbb: a színvonalát. Ugyanis nemcsak egy szerencsétlen hitközségi vezető akciójáról van szó. Az, hogy idáig eljussunk, bizony hosszú, az idők méhében érlelődő folyamat eredménye. Mikortól is kezdődően? 1919-től? 1944-től?, de legalábbis 1989-től. Az egész jelenlegi magyar köz- és szellemi élet felelős érte - a maga csúf, törpe mohácsiságával. Lesz-e belőle kiút, vagy a falra festett ördög előbb utóbb a valóságában is megjelenik? A válasz elől csak a már közhelyessé koptatott sorral térhetünk ki: "Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg." Vissza