Műhely 1967

Előszó

Részlet:
Kiállításunknak, a 20 évvel ezelőtt rendezett Műhely '67-nek legnagyobb jelentőségét demokratizmusában látom. Ez az akkori időben többet jelentett mint ma, hiszen az akkori és ottani viszonyok között a jelenségek és a folyamatok más értékelésre szorultak. A demokratizmus nemcsak abban a "vívmány"-szerű tényben jelentkezett, hogy mindenki fényképezhetett (évtizednyivel korábban ez még nem volt természetes, amire sok, később visszahúzódó erőként ható privilégium épült), hanem abban a még csak elvileg deklarált tényben is, hogy mindenki publikálhatott, tehát kiállíthatott, ha ez volt a megfelelő forma. Csakhogy itt több természetes és mesterséges akadály állt mint amennyi lehetőség nyílott. S ha nyílt, mint esetünkben is, akkor azaz elv kelthet még ma is figyelmet, hogy itt a képanyag "kiválasztódott", nem volt felülről jövő akarat és selejtező zsűri sem; csupán a legszigorúbb szelektáció: a kiállítók önkritikája. Ennél nem kisebb jelentőségű a képek tárgyi világában megmutatkozó demokratizmus sem. Ez azt jelentette, hogy a hivatalos fotóművészeti kánonnal szemben (amely az emberábrázolást az ember megmutatására, így a fotóművészet hivatását is erre korlátozta), itt elsősorban az alapvetően a világ tárgyias oldala volt jelen. Vagyis beleszóltunk abba a vitába, hogy a fénykép az embert "süllyeszti-e" le a tárgya világába, vagy a tárgyakat "emeli-e" föl oda. Bizonyítani akartuk, hogy itt homogenizációról és nem fel- vagy leemelésről van szó. Ez egyben azt is jelentette, hogy a demokratizmus beépült a kiállítás esztétikai struktúrájába, vagy ha tetszik: következett abból.
A mai - főként fiatalabb - néző számára talán érthetetlenek ezek a problémák, ezért futólag utalni kell arra, hogy ezt a pályát voltaképpen az akkori fotográfiai kultúrpolitika kényszerítette ki, amely - elmaradva az állami és a pártpolitika színvonalától - a zsdánovi (primitivizált) esztétikára alapozó paternalista diktátumokkal irányított, így a fotográfiai demokratizmus valóban rehabilitációra szorult. Vissza