Mű - identitás - szerep

Előszó

Részlet a füzetből:

Mint minden olyan szellemi-irodalmi jelenség körül, amelynek - valamely okból - a kortárs szemléletformákat is érintő ideológiai vonzata támad, Németh László életműve körül is két útja alakult ki az értelmezésnek: az egyik a hagyományátvétel (Az elutasítás elemeitől sem mentes) kritikai formáit tárta elénk, a másik folyvást az előnyösen kontextuálható vonásokat igyekezett előtérbe állítani. A hatvanas évek közepe óta lényegében csak annyi változás állt be e durva osztatú paradigmában, hogy az elemzések - minősítő fogalmakat keresve - közvetlenül nem a politikai ideológiai szférához folyamodnak, ugyanakkor az életmű kérdéseinek vizsgálata lassanként létrehozta a differenciáltabb, a műfaji sajátságokhoz szabott ítéletalkotás feltételeit is. Jelen dolgozat eme legáltalánosabb recepciós adottságokkal szemközt Németh regényírásának azt a kulcsfontosság szakaszát vizsgálja, amely közvetlenül készítette elő, illetve követte a legjelentősebb epikai mű, az Iszony megjelenését. E periódus középpontjában állva az Iszony Németh László egész szépírói világképét minősíti. Az esztétikai jelentésképzés sajátosságai alapján ugyanis okunk van feltételezni, hogy az egész szépírói életmű, csúcsán álló alkotás létértelmezése egyéb Németh-művekéhez képest általánosabb érvényű, s méginkább azt, hogy a Németh 1935 utáni korszakára egyetemesen jellemző alkotói világviszony ennek a periódusnak a legkiemelkedőbb művébe tárgyiasul a leghitelesebben.
Ami mármost közelebbről a regényíró Németh László megítélését illeti, itt is - mint az 1945 utánra áthúzódó jelentékeny alkotói pályák többségénél - továbbélt az értékelésnek egy pradigmakettőző dilemmája. Éspedig elsősorban annak az esztétikum-felfogásnak az eredményeként, amely a szocialista eszmeiség és a művek poétikai világképének összeegyeztetésében kereste az irodalomtörténeti értékelés kritériumait. Az 1945 utáni Németh pályáján a marxista irodalomtörténetírás így főként a szocializmus eszmeiségéhez közeledő alkotói magatartás jegyeit kutatta, s az ide vezető "Versöhnung"-motívum ún. esztétikai útját nyomozta-szemléltette. (Jegyezzük meg: itt már távolról sem az elutasítás 1956 előtti hangneme, hanem inkább az életmű bizonyos szeleteinek legitimációjára irányuló szándék szólama az uralkodó. Teljességgel érthető módon, hiszen Németh műveinek még ekkortájt is tetemes hányada volt az ilyesfajta védelmi elvre ráutalva...) E felfogás az esztétikumnak egy amolyan közhasznúvá redukált "hegelies" sémájába építette bele a Tanú utáni regényeket: így vált végül az irgalom "A szerző gondolatkörének és regényírói művészetének szintézisévé." Vissza