Mű és kinyilatkoztatás

Előszó

A keleti kultúrák növekvő népszerűségének szellemtörténeti okairól A zsidó teológia kétféle embert ismer. A „Kérdés", illetve a „Felelet" emberét. A „Kérdés" embere a tudós, aki faggatja a világot, titkait keresi, a „Felelet" embere pedig a hívő, aki úgy véli, hogy Isten már megválaszolt mindenre, ezért nem kérdez, hanem elmélyül a „Feleletben", a kinyilatkoztatásokban. A tudós kulcsszava az Ész, a másiké a Hit. A 20. század szellemtörténetében komoly tendenciák mutatkoznak a „Felelethez" való visszatérésre, a 19. század túlhajtott racionalizmusával szemben az irracionalizmus felé hajló kiútkeresésekre. Jelen tanulmánynak nem célja, hogy a Hit és az Ész viszonyának történetét részleteiben vizsgálja, a nagyobb fordulópontok kiemelése azonban talán támpontot jelenthet az európai elme számára a keleti kultúrák szintézisteremtő törekvéseinek értelmezéséhez.
Descartes szerint a tudomány azt vizsgálja, hogy milyen a világ, a vallás pedig azt, hogy milyennek kellene lennie. A régebbi korokban a megismerésnek e két aspektusa elválaszthatatlan volt egymástól, s noha „szerelmi viszálykodásukban" néha hátat fordítottak egymásnak, sőt nemegyszer keresetlen szavakkal illették egymást, mégis tudták, hogy nem nélkülözhetik a másik létét. A legnagyobb szakítás a felvilágosodás idején történt, amikor is a tudomány kategorikusan kijelentette, hogy a világ megismeréséhez nincsen többé szüksége partnerére, a természet önmagában - a végső emberi létkérdések feltevése nélkül - is vizsgálható, értelmezhető. Így megismerési módszerei közül száműzött mindent, amit nem támasztanak alá empirikus tapasztalatok, s Isten mindenhatóságát átruházta az emberi Észre. Vissza