Úri muri

Előszó

Részlet:
"1
A Sárga Rózsában csak Borbíró ült egyedül.
Ült a spriccere mellett, s nézett a levegőbe. Úgy el tudott ülni hétszámra, hogy egyet se szólott, a világon semmire kíváncsi nem volt, csak ült s nézett. Nézte, hogy a légy hogy mászik a falon, utána nézett, míg el nem repült, akkor megint jött egy másik légy, akkor meg azt nézte, osztán az is elrepült egyszer.
Akkor rámeredt a falon függő naptárra s azt nézte: Június. Később a számot nézte: 7. Nézte, de nem gondolt hozzá semmit. Azt úgyis tudta, hogy péntek van, s azt is, hogy a Millennium nagy esztendeje.
Hirtelen fölneszelt, Zoltánt látta meg az utcán, Szakhmáry Zoltánt.
- Hé, Zoltán, Zoltán! - kezdett el kiabálni. - Zoltán, Zoltán!
Zoltán odanézett, erre ő visszaült a helyére, s nem nézett többet a legyekre, olyan egyenesre ült, mint a komondor, mikor várja a gazdáját a pincéből. Ellenben észrevette, hogy a vendéglő előtt egy csoport parasztember ácsorog. Biztosan a mérnököt várják a vízszabályozási munkák miatt.
Zoltán megjelent az ajtóban.
- Gyere mán, Zóltánkám, az Isten áldjon meg, igyál meg egy pohár sert. Meghalsz szomjan ebbe a melegbe.
Szakhmáry Zoltán nem is mosolygott, természetesnek vette ezt a jóságot, amely oly méltó volt e régi templomhoz. A könnyű vinkók és fanyar csigerek áldozati helyéhez. A százéves nagy épület elborulva, elbarnulva áll az alföldi izzó napsütésben, a ráboruló széles porkupola alatt, s minden zuga és minden téglája élő tanúja a magára maradt magyar temperamentum vergődő és verekedő tombolásának.
A korcsma volt ez. Ahol az emberek mindig megtalálták, már akik keresték, a vigasztalást, a barátságot és a feledést." Vissza