Rózsa Sándor I-II.

Előszó

Részlet a könyvből:
Lovasbetyár
A ló jó ló, az már messzirül meglátszik, de aki rajta ül, az se kutya.
Fiatal legény, de úgy megül azon a lovon, mintha belőle nőtt volna, mint ág a fából.
Úttalan jön a pusztán keresztűl s vágtában.
Ugyan hová siet annyira?
A kovácsmester a nagy nyüzsgésben is messziről meglátta a lovast s odaszólt az inasnak, hogy:
- Van e készen patkó?
- Készen?
- Készen!
Szénégetőnek tőkén a szeme, kovácsnak meg a patkón, már ő messziről látta, hogy a legény csak hozzá jöhet. Patkolatlan ménesbeli vad ló. Ezek a nyavalyás parasztok patkolatlan nyövik el a lovukat, még nincs is a faluban hat pár ló.
- Patkó van, majszter uram, - mondja hirtelen a gyerek - de szenünk nincs.
- Ha patkó van, minek a szén?
S meg se mozdult a mester, támaszkodva állott a szemközti kerítésnél s nézte, hogy osztozkodnak a Veszelkák.
Nagy lakodalom volt, hogy a Veszelkák osztozkodnak. Két testvér közül Péter elszármazott a faluból, elházasodott. Húsz esztendeig nem is igen hallottak róla, csak néha jött a hír, hogy gazdag embör lett, a várostól nagy bérelt földet kapott s annyi a marhája, tán nem is tudja urát adni, hogy némely része honnan csapódott az udvarába. Aratók jártak arra, meg előfordult, hogy ismerős találkozott vele a szegedi piacon, kocsmában, csárdában hol, vagy a városházán; mégis mozog az ember. Igy mindent tudtak egymásról. Vissza