Rokonok I-II.

Előszó

Az ötvenéves, művészi ereje teljében levő Móricz Zsigmond, aki gyermekkorában megismerte a ferencjózsefi Magyarország "békebeli" nyomorát és az alsó osztályok minden rétegét elöntő létbizonytalanságát, aki Ady Endre barátságában, a Nyugat folyóirat táborában eltelt hittel, lelkesedéssel, egy új, demokratikus Magyarország reményével, s akiből ez a hit s a valóság ismerete hívta elő azokat a művészi hangokat először, amelyekkel országos hírre, sikerre tett szert, aki lelkesen vett részt a háború utáni forradalmakban, s kétségbeesve látta az ellenforradalom s a vele járó népnyomor eluralkodását a hazában - 1930-ban, a nagy világgazdasági válság kellős közepén, amikor Magyarország gazdasági eresztékei is recsegtek-ropogtak, találkozott élete egyik nagy témájával, s megírta belőle életműve egyik legnagyobb regényét.
A Rokonok látszólag jelentéktelen anekdota, amilyet minden, városa-vidéke életét alaposabban ismerő megyei uraság vagy tisztviselő tucatszámra mesélhetett Horthy-Magyarországon. Mert mi is volna abban különös, hogy egy városi kistisztviselő, akit a véletlen s a megyei választás kiszámíthatatlan szeszélye hirtelen a város egyik legszemelőtt levőbb posztájára lök, megpróbálja az ölébe hullt helyzetet kihasználni, hogy a maga s családja anyagi jövőjét "biztosítsa"? S ebben a várost és a megyét kezükben tartó igazi hatalmasok eleinte látszatra kezére járnak, de amikor túl mohónak s nem eléggé alázatosnak látszik, hirtelen nyakát szegik - hogy móresre tanítsák őt is, a magafajtáját is? Ismétlem, nem volt ebben a történetben a húszas-harmincas évek magyarországán semmi különös - olyan sablonos história volt, hogy nem volt érdemes rá felfigyelni. Vissza