Móricz Zsigmond és Magoss Olga levelezése

Előszó

Móricz Zsigmond és Magoss Olga közti dialógus több mint tizenhét évének legvilágosabb értelmezését az író egyik levelének mondata adja meg: „Én nem tekintem irodalmi eszmecserének a mi leveleinket: annál többnek, emberek szólnak át egymáshoz."
Két rendkívül érzékeny, szuverén egyén kereste helyét az univerzumban, a makro- és mikrovilágban, amely mindkettőjüknek más-más fénytörésben világította meg azokat a tájékozódási pontokat, amikhez egész életükben hűségesen ragaszkodtak. Kétség és bizonyosság, félelem és magabiztosság, hit és tagadás egyre gyakrabban feszültek szembe a mindennapok sodrásában.
„Kettőnk között igen nagy ellentét van, életnézet szempontjából - írta Móricz 1926. II. 6-án. - Én tizenkét éves korom óta magam tartom el magamat, s álladóan gyötör a szüleimmel szemben érzett kritika, mert ők nem éltek olyan bölcs életet, amilyet én vártam tőlük. Azt hiszem, kicsit könnyelműbbek voltak nálam; de engem az ő életüknek tanúsága tett annyira okossá. Ahogy ez gyakran van gyermek s szülő esetében.
Maga ezzel szemben nagy fényűzésben élt, s az anyagi jólét sok minden fájdalmas érzést elsimít, vagy nem enged napfényre jutni...
Engem az élet keménységre és szembeszállásra nevelt; magát lelankadásra s elhallgatásra. Engem merész kiütközésre, magát alkalmazkodásra."
Ha Móricz ilyen jól látta a kettőjük közti szakadékot, miért ostromolta oly kitartóan levelekkel, szóval, házassági ajánlattal a nagy tekintélyű debreceni polgármester, dr. Magoss György évtizede özvegyen maradt leányát?
A választ is az írótól kapjuk meg későbbi leveleiből, mert nem sejtette, hogy az 1924-es decemberi találkozás Ady Lajos lakásán, olyan végzetes hatással lesz rá.
Az írónak A feketeruhás nő című tárcája volt az a szikra, amitől izzani kezdett az elfojtott nő érzelem világa. Magára erőltetett sértődéssel kezdte retusálni azt a képet, amit az írásból kiolvasott. „Csalódtam abban a képben, amit Maga magának alkotott rólam... Maga úgy állít itt elő engem, mint egyikét a világ legnagyobb győzőinek, aki tisztázta magában a halál misztériumát, és az okát, úgy sejtem, a józanságomban, az egészséges, életokos felfogásomban találta meg. Tévedett. Én bizonyosan emlékszem, hogy így mondtam: Egyetlen momentum volt az életemnek, amikor úgy fogtam fel a halált, mint ahogy érzem, hogy kellene, ti. a halált az élet természetes következményének, nem ijesztőnek és nem titokzatosnak." Vissza