Előszó
Részlet a kötetből:
A tűznek nem szabad kialudni.
Öregapó felállott a vesszők közül, kosarat kötött a hajlós hántott fiatal vesszőkből. Olyan magas ember volt, hogy egész a padlást érte a feje, onnan felülről szólott le, miközben leverte magáról a vesszőforgácsokat.
- Lyányom, süssél egy kis kolbászt...
- Ó... - dünnyögte a lánya, aki a kisgyerekét etette tejbe áztatott kenyérbéllel.
Öregapó nem törődött vele, kicsit izgatott volt, fordult.
- Ejnye, - mondta, - megyek mán, szétnézek egy kicsit a faluba. A marhának adjatok enni.
A fiatal asszony erre is dünnyögött, de nem mert hangosan, mert ő most itt amolyan hadi özvegy, hát meg kell köszönni a kenyeret is, amit a gyereke kap. Mióta az ura odavan a harctéren, idehaza él az apja nyakán, nem igen lehet morogni.
A másik fiatal asszony jött be egy üres dézsával, a menye, öregapó arra is rászólott:
- Adjatok enni a marhának.
- Hova megy mán megint?
- Megyek a faluba.
- Gondolom.
Öregapó odalesett a magasból a pattogó menyecskére, ő is gondolta, hogy ezek mán gyanakodnak, hát egyszerre csak nagy ravaszul azt vetette:
- Ha legyünne Zsuzsi néni a levél miatt. Hogy nem írtak-e a fiúk a csatából. - Osztán akkorra megsül a kolbász, kínáljátok meg... Tudjátok, milyen, szegény... csak dógozik, oszt nem adnak neki a gyerekei...
Vissza