Móricz Zsigmond

Előszó

Részlet a kötetből:

IGAZ-MONDÓ IRÓ

Az a feladat jutott osztályrészemül, hogy termékenysége csúcspontján álló író belső történetét írjam meg. Nemcsak kortársainak, hanem magának az írónak ellenőrző szeme is rajtam pihen, teljes hitelű munkát kell írnom. Móricz Zsigmond régi alkotógondom. Akkor növekedtem, midőn írói arca teljesen kibontakozott, első nagy irodalmi élményeim közé tartozik; mesterem volt a szó legjobb értelmében, mert belső fejlődésemet táplálta. Róla írtam első tanulmányomat Szabó Dezső felszólítására olyan időben, midőn »ellenzéke« volt a fennálló politikai rendszer. Egyetlen élő magyar íróról sem írtam annyi tanulmányt és kritikát, mint róla. Ügy érzem, hogy e könyv megírásához szellemi jogaim vannak, de megírása szellemi kötelességem is. Éppen elég példa tanúsítja, hogy idővel mennyire meghamisítják az író arcát és mondanivalóját. Könyvemnek azt a szerepet szántam, hogy álljon őrt Móricz Zsigmond művei mellett, legyen vigyázó és megőrző gondolat és kötelezze tiszta látásra az utókort is.
Az irodalomtörténet csak a legritkább esetben tekinti az író művét élő szellemi tényezőnek. A műveket inkább »irányzatok« szerint raktározza, az író jelentőségét pedig közkeletű, szürke fogalmakkal intézi el. Már látom az irodalomtörténet fejezetcímét: »Móricz Zsigmond, a realizmus és naturalizmus képviselője«. Ma még bizonyára mindenki érzi ebben a »meghatározásban« a mesterséges fogalmi szűkítés csikorgását. Móricz Zsigmond életművének természetes kapcsolata van a realista és naturalista irodalmi kultúrával, de mindenekfölött a saját törvényei irányították. Realizmusának és naturalizmusának sajátságos értelme van, s maga Móricz Zsigmond nem egyszer tiltakozott, hogy ilyen címekkel raktározzák el. Ő »csupán« igaz-mondó írónak tartja magát; egész életében az igazmondásra való fanatikus törekvés vezette. Vissza