Hortobágyi legendák

Előszó

Fohászkodás

Jó Istenem !... Amidőn ,,Hortobágyi Legendák'' könyvemet közrebocsátom, Hozzád fohászkodom. Imádságos hálát mondok Néked, Uram, a soha többé már fel nem található és nem élvezhető fájdalmas gyönyörűségekért, hogy olyan korban engedtél születni magyarnak, amikor a büszke régi magyarok - a titokzatosan fenyegető pusztúlás és elmúlás, a kicserélődések és elváltozások aláásott síraknái felett, a szántogató munka, tomboló jókedv, a felfoghatatlan új veszedelmeket sejdítő bánkódások között - még élték érintetlennek tetsző, külön ősi zamatú, himes, őszinte magyar életüket.
Voltak, de ma már nincsenek többé ilyen magyarok. A keresztfa tüskéivel teleszurdalt, a keresztfa hulló vércseppjeitől megpecsételt kincses, fájó örökségem ez a sok, sok drága emlékezés, hagyomány, melyeket ezen időelőtt eltemetkező, hibáiban rokonszenves, erényeiben ragyogó, eredetiségében páratlan magyar korból, mint annak egyik gondtalan kis részese, a nagyon szomorú, összeomlott magyar világunkba átmentettem... Jó Istenem ! A Te megkülönböztetett kegyelmedből én, ki csont, velő, vér, izom, hús, ideg és lélek vagyok ebből a mulandóságnak feláldozott régi tiszta magyar népből, fájó gyönyörűségeimet, lelkem kincseit - tovább megőrzendő örökségül - írásba foglalom. Könyvem tárgyául, a szent Tisza hullámaitól csókolgatott földünk legeredetibb magyar részét: a Hortobágy-pusztát választottam... Hiszen, e föld nékem az eszmélni kezdő piciny gyermeki kortól mostani fehéredő férfi koromig regés szent földem volt s maradt... Ez az aranysárga túzokoktól járt puszta ezerévelőtti sok szokást, hagyományt megőrizett. Az elzárkózó büszke, szófukar, bölcs magyar pásztorok átható tekintetükkel a Napba belenéztek itt. A felkelő Nap és a csillagok holdaslelkű Úr-népe ez az én fajtám. Vissza