Az infláció nem kötelező

Előszó

A pénzhigítás az a ráadás, amivel bajainkat magunk gyarapítjuk.
Mi, akik az első pénzhigítást is végigéltük, sok hibánkra előre elkészültünk, d azt nem hittük volna, hogy ebbe a gyermekes játékba, a problémák elől való kitérésnek ebbe a semmivel meg nem okolható huzavonájába ismét beleeshetünk. Fokozódó rémülettel néztük az új pénzhigítás romboló hatásának erősödését s azt az elfásultságot is, amivel a vezetők és tömegek megadták magukat ennek a kormányozatlan gazdaságpolitikának. De elkezdtük elemezni, kutatni is: mi okozza, mi vezet rá, mi fokozza, mi homályosít el minden látást és a veszélyes pillanatokban - éppen, amikor erőseknek kellene lennünk - mi tereli a felelősöket a rossz folytatás felé?
Ezt a kiskátét, amiben legalább egy része benne van mondanivalóimnak - "kiskáté kezdő pénzügyminiszterek számára" - még a mult év novemberében írtam, több, ennél elméletibb és módszeresebb jellegű fogalmazási kisérlet után. Nem egészen rajtam mult, hogy a dolgozat csak most jelenhetik meg s így közben egy néhány adat, vagy a helyzetnek egy-két részletére vonatkozó bírálat már tárgytalan benne. Mégsem tartom szükségesnek, hogy ezeket a mai napra átszámítsam s módosítsam. Amit ma írnék, holnapra ugyis elavúlna, nem is nagyon hosszú idő múlva pedig az egésznek csak annyi tartalma lesz, amennyivel a korszakot jellemzi. Maradjon a papírpengő átszámított értéke az akkorinak, mindenki érteni fogja, miről van szó. S ha egy helyen azt írom, hogy az alkalmazottak kereseti adójának réteges és fokozatos szerkezete igazságtalan, akkor ez ma már nem így van, mert ez az adó azóta egységes kulcsot kapott, de azért mégis megmaradt pénzpolitikai képtelenségnek, mert nem az viseli, akinek a nevében kiróják és behajtják, hanem lényegében forgalmi adójellegű állami bevétel, tehát közvetlenül rontja az árat s vele a pénzt. Ez pedig azt jelenti, hogy amikor a termelő-munkásnak fizetésemelést ad, a fogyasztó munkástól visszaveszi, amit az már a kezében tartott. Vissza