Móres bácsi hegedűje

Előszó

Részlet:
"Szól a hegedű
Hat óra felé járt már az idő, de a gyermekek még mindig olyan frissen és vígan járták a táncot, mintha bizony még csak most lenne három óra, és éppen csak most kezdődött volna el a táncvizsga. Nem vették észre a fáradhatatlanul táncoló apró párok, hogy a szépen, gonddal vasalt fehér ruhák hogyan összegyűrődtek, a fodrocskák milyen kuszák lettek, és mindenkinek milyen borzalmas lett a feje, mert mindezeket elfeledtette az a pajzán jókedv, amely a csillogó szemű táncolóktól ellepett jókora termet betöltötte. De bezzeg az öreg Móres bácsi, a fehérszakállú ráncosarcú, vén német muzsikus, kinek a hegedűszavára a gyermekek olyan örömmel táncoltak, nagyon is jól érezte vén tagjaiban, hogy innen-onnan már majdnem három óra óta egyfolytában húzogatja végig elnyűtt vonóját a vállához szorított kopott hegedűn. Halálosan fáradt volt már Móres bácsi, és türelmetlenül várta a lassan futó percek múlását. Minduntalan az órára sandított, és alig győzte azzal biztatni magát, hogy sebaj, nemsokára vége lesz már a robotnak, és leteheti majd fáradt kezéből a hegedűt. Ám az idő csak azért is nagyon lassan múlt, és Móres bácsi úgy érezte, hogy semmiképpen sem akar elkövetkezni a hat óra. De íme, végre mégis ütni kezdett a falióra s erre Móres bácsi váratlanul, ügyes zenei fordulattal hirtelen befejezte a táncdarabot, meghajtotta magát kicsiny közönsége előtt, és úgy letette a hegedűt, hogy ezzel a mozdulatával szinte mondani látszott, hogy "elég volt, gyerekek!"
Lett erre nagy riadalom! Az apró népség futva-futott móres bácsihoz, körülvették az öreget, és összetett kézzel, kérő tekintettel könyörögtek neki, hogy "csak még egy kicsit, csak még egy kicsit!" Voltak egyesek, akik parancsolva kiabálták, hogy "újra, újra!", mások pedig, a kisebbek, majdnem pityergősen esdekelték, hogy ne legyen még vége a táncnak." Vissza