Monumentalitás

Előszó

Az építészet születését Vitruvius összekapcsolta a nyelv születésével azokban az ősrégi időkben, amikor egy embercsoport először gyűlt össze az erdei tisztáson fellobbant tűz körül.1 Az építészet, mint az emberi gondolkodás, az emberek közötti kommunikáció kézzelfogható megnyilvánulása, azóta is állandó vitatéma. A filozófus Martin Heidegger a nyelvet a „lét házának" nevezte, rámutatva, hogy gondolkodásunkat át- meg átszövik az építészeti metaforák. De vajon mit várhat az építészet a szavaktól? Hiszen nem helyettesíthetik sem a teret, sem a formát, sem az anyagok érzéki hatását. A könyv megöli az építészetet, írta egykor Victor Hugó A párizsi Notre-Dame-ban, s ez a kételkedés az építészetelmélettel szemben napjainkban is tapasztalható: a téglának, s az acélnak elég súlyt kell viselniük, miért kellene még egy elmélet terhét is? A számítógéppel talált könnyed és lendületes formák nem igényelnek elméleti megokolást, elemzést, egyszerűen gyönyörködnünk kell bennük.
Egy elméletből még soha sem született említésre méltó építészeti alkotás. Az elméletet általában utólag fogalmazzák meg, mint a reflexió és a közvetítés eszközét. Az elmélet utólag mér föl, s magyaráz meg egy-egy építészeti törekvést, hogy elfogadását, elterjedését elősegítse. Nem származik szükségszerűen az építész műterméből, és érvényessége sem korlátozódik csupán az építészetre. Vajon mit várhatunk egy építészetelméleti szöveggyűjteménytől? Elsősorban azt a felismerést, hogy a leggyakorlatibb és a legszárazabb „szakmai" álláspontoknak is vannak elméleti vonatkozásai. Egy mégoly közönséges építőanyagot is, mint a tégla, lehetetlen megtisztítani a jelentés rárakódott rétegeitől. Ezek a jelentések kötik össze a hellyel, a régióval, a kézművességgel, vagy éppen ellenkezőleg, a szabványosítással és az iparosítással. Mégha e jelentéseket mítoszokként próbáljuk is „dekonstruálni", nélkülük semmiképpen sem érthetjük meg az építészet és a kultúra összefüggéseit. Az utóbbi évtizedben külföldön számos építészetelméleti antológia jelent meg, mindenekelőtt az Amerikai Egyesült Államokban2. Bár terjedelmüket, a vizsgált időszakot és a választott szemelvényeket illetően igen különbözőek, egyben mégis hasonlítanak egymásra: szerkesztőik minden esetben meg akarnak győzni bennünket az építészet fejlődésének egy bizonyos menetéről, irányáról, például a funkcionalizmus eszméjének egyre következetesebb megvalósulásáról. Akár a modern mozgalom úttörői és hősei, akár a modern építészet későbbi kritikája és a posztmodern elméleti alapjainak dokumentálása állnak a középpontban, a kötetszerkesztők célja, kimondottan vagy kimondatlanul, mindig saját álláspontjuk, alaptéziseik igazolása. Mi nem követtük ezt a modellt. Sokkal inkább arra törekedtünk, hogy bemutassuk az építészeti diskurzus összetettségét, az ellentétes, egymással vitatkozó álláspontokat. Vissza