Szoborfaragó

Előszó

AZT IS EL SZERETNÉM MONDANI most Molnos Lajosról, hogy fiatal költőink közül talán ő járta be a leghosszabb utat. Nem érdem s nem is érdemet kisebbítő körülmény ez: alkata, emberi valója szerint is úgy látszott már a kezdet kezdetén, leginkább a bokros-fenyves táj, a Székelyföld, Korond dalnokának rendeltetett, a gyökerek elsődleges, áttétel nélküli költőjének, - de csakhamar (egy kicsit a kis kor s a nagy kor irodalmi levegőjében terjengő divat-szelektől is hajlíttatva) nekirugaszkodott nagyon is a kozmikusnak, az urbánus életérzésekkel, külsőségekkel is tetszelgő éneknek, melyet bizony jobban fújtak nála, akik jobban fújták, s szívből örülhetünk neki, hogy ez a könyv - akár a medrébe visszatérő folyót - igazi lelki-költői tájain mutatja Molnos Lajost: a fenyves táj emberségének avatott költőjeként. Mert ez a higgadt és kiforrott versekkel jelentkező első verseskönyv a legtöbbet tudja nyújtani abból, amit Molnos Lajos költői műszere eddig teremtett, s egyúttal a legelőnyösebb, legvegytisztább adagolásban. És azt is el szeretném mondani Molnos Lajosról, hogy ez a megtalált meder, ez a mostani megtalált hang úgy képes szólni arról a tájról, arról az emberi valóságról, ahogy korunkhoz és költészetünkhöz méltó, úgy, hogy baráti ölelés és elismerés jár érte: azért ahogy a maga költői munkájával kiveszi részét szépen és merészen indult tehetséges és magabiztos nemzedékének közös irodalomgazdagításából, abból a világfelmérésből és példateremtésből, melyre olyan tudatosan, kritikusan és impozánsan önkritikusan készültek és készülnek fel ők, a „Forrás" mai és holnapi továbbéltetői. Vissza