Nyári közjáték

Előszó

Részlet a könyvből:

Fölfelé kerekítve az esztendőket: majdnem húsz évvel ezelőtt, amikor Borbolyaváron a nyár még az enyém volt, az akkori események színhelyét nem így hívták. Ma sem így hívják. De azóta a Baedeckerbe került, - igazán nem azért, mert akkor, azon a nyáron én ott voltam, - mindenki elhiszi, nem ezért; - egyszerűen fölfedezték, gyönyörű kirándulóhely lett belőle, ország nevezetessége, töröklátta öreg ékszer a történelemből; és mások töltik ott azóta a nyarat, mert akárhol töltik is, immár másoké a nyár. Idővel, pénzzel mikor sem bővelkedő, az idén mégis megengedhettem volna magamnak, hogy elmenjek és megnézzem a nyarat Borbolyaváron mégegyszer. Nem mentem. Gondolom, még nem vagyok túl egészen mindenen; de én már nem fogok több nyarat látni Borbolyaváron. Vannak borbolyavári nyarak, amelyekből egy embernek csak egyet ad az élet... majd megértitek ezt mindjárt, ha meghalljátok: tizenhétéves voltam és akkor hagytam ott a középiskolát mint jólérett diákkisasszony; s jutalmul, a család védő szárnyai nélkül először mehettem el valahová hosszabb időre, zsebpénzzel és tizenhét esztendővel... Annyi fiatalságom és önállóságom volt együtt egyszerre, hogy azt se tudtam, hová tegyem. Az a nyár mindenekfölött az enyém volt, elsősorban az enyém; ...senkinek se volt olyan nyara azon a nyáron, mint nekem. Azelőtt sohasem tudtam úgy szenvedni és soha annyi szépséget meg nem értem, mint azon a nyáron. Soha annyi szépséget. Vissza

Fülszöveg

Egy fiatal lány érettségi után egy álmatag, öreg vidéki városba megy nyaralni. Először csinál valamit egyedül, titokban, magának sem egészen bevallottan ; a szerelem választatja ki vele nyaralóhelyét - a kisvárosi patikus diák-fia után vágyódik szerelmi dolgokban teljesen tájékozatlan szívének zaklatottságával. Kalitkából kimenekült, fegyelem alól szabaduló vad madár, röpköd ide-oda, keresi önmagát s az életet, fel-felszáll az ábránd magasságaiba, röptében minduntalan nekiütődik a falnak, a tudatlanság vakmerőségével jár veszedelmek szélén, izgató lényével felkavarja az öreg formákba avult várost, öregeket és fiatalokat egyformán, rajongó híveket és rágalmazó ellenségeket szerez, közben való élete mellett egy különös, kislányos és mégis mély áloméletet él végig, a kettő párhuzamosan halad, amíg végül összefolyik. Varázslatos leányalak, amelyhez hasonlót keveset írtak meg magyarul: az öntudatlan, szűzi érzékiség különös feszültséget ad lényének, a szokásos formákat minduntalan átszakító öntudatlan vakmerőség jelentőssé teszi élete apró eseményeit is s a regény olyan izgalommal telik meg, amely nem csappan meg egy pillanatra sem. Nagy meglepetés ez a regény, nem csupán tartalma, hanem talán még inkább stílusa miatt. Molnár Kata nagyszerű stílusművész, egészen egyéni nyelven szól, vérbő mondatainak a zuhatagra emlékeztető sodra van, beszéde tele van szenesen lobbanó érzéki képekkel, a mondanivalóinak szüntelen örvénylése van, a stílus belső feszültsége minduntalan a robbanás határán jár. A regény szép izgalomszülötte és izgalmat visz az olvasóra. Vissza