Betelt a Föld hamissággal I-II.

Előszó

Általában az a szokás, hogy mikor a dolgaik után loholókat az utcán beéri a lélekharang - egy percre megállnak, kutatón körültekintenek és megkérdik az első velük szembe jövőt: „kinek csendítenek?" A kérdezett ilyenkor vagy a levegőbe mered és figyel, hogy legalább a csendités számából kivehesse, hogy nő, avagy férfi-e az elköltözött. Aztán szórakozottan tudomásul veszi, hogy „meghalt egy ember" s megy mindenki a dolga után, ember ember után . . .
Akinek azonban ebben az egy emberben a ,.mindenkije" elmegy - akinek a férfinek kijáró háromszori csenditésben nevelőjét, atyját búcsúztatja a szegények eme egyszeri nyilvános szereplésével a lélekharang, az nem lehet sem elég parányi, sem elég ostoba, hogy szorongó balsejtelmek meg ne üljék vállait és meg ne sejtse, hogy most örökre és megválthatatlanul egyedül maradt.
Nem kell ezalatt azonban azt érteni, hogy az a négy fallal körülölelt világ, melyet a szegények otthonnak csúfolnak, most elnéptelenedett és elcsendesedett volna, mert fenkölt némaságot kölcsönzött neki a hozzánk költözött gyász ... Még ennyi sem történt értünk! Mert az élet aljára kerülteknél minden csak velük történik - de érettük semmi.
Velünk történt, hogy az István-kórház folyosója szalmazsákján, tüdővérzésben meghalt Molnár Sándor asztalosmester, ki élt 38 évet, ebből hetet velünk közös háztartásban. Miután Molnár anyámnak nem volt törvényes élettársa, úgy látszott, hogy családunk, mint olyan, könnyebben felbomlik, mintha két ember együttélésének lennénk következményei. Én és Gabi, az apátlanok, szerepeltünk, mint anyai hozomány, Annus és Maris a Molnáré. Vissza