Előszó
Az első repülés
Negyedikes volt és csapatkapitány. Az osztályválogatott kapitánya. Immár második éve. Büszke volt a tisztére és a társai bizalmára. Lehetett is, hiszen megválasztották.
Érdekes módon az osztály döntése ösztönző hatással volt rá, megváltoztatta. Határozottabb lett és megfontoltabb, önbizalma megnőtt, ugyanakkor mégis szerényebben viselkedett, mint azelőtt. Nem akarta mindenáron megjátszani a csapatkapitányt. Minek, hisz úgyis az volt, rátermettségét senki nem vonta kétségbe. Nem tolta magát előtérbe, ellenkezőleg: ettől kezdve türelmesebben figyelt a társaira, igyekezett jobban megérteni őket. Érezte, felelősséggel tartozik a csapatért, a csapatáért.
A szavazás titkos volt. Mindenki fölírta egy darab papírra, hogy kit javasol csapatkapitánynak. Az összehajtogatott cédulákat a jobbhátvéd, Karazsia „pilótasapkájába" gyűjtötték össze. A füles sapka attól volt igazán pilótás, hogy a simléder helyén keskeny szalag ékeskedett egy éppen felszálló repülőgép ábrájával a közepén.
Karazsia, mivel közel lakott a sulihoz, vállalta, hogy erre a kivételes alkalomra behozza téli tökfödőjét, ami a jobbhátvéd fejbőségét tekintve nemcsak az osztály, hanem az egész alsó tagozat számára betölthette volna a szavazóurna szerepét.
Nem akarta cipelni, ezért hát Karazsia, fittyet hányva a szokatlan szeptemberi kánikulának, a fejébe nyomta a sapkáját. Sőt a fülre lógó két szárát még össze is kötötte az álla alatt, ahogy azt csikorgó hidegben szokás.
Befelé menet a suli kapujában összeakadt az igazgatóval, népszerű nevén a Dirivel. Az verejtékező homloka alól ránézett, és nagy fujtatva csak ennyit mondott: „Mi az, fiacskám, elment az eszed?" Aztán idegesen a saját őszes üstökébe túrt, hadd bizsergesse fejbőrét a sóhajtásnyi szellőcske.
Az egész osztály szavazott, nemcsak a focisták. S ez kimondatlanul túllépett az egyszerű csapatkapitány-választáson. Többet jelentett. Azt, hogy az osztály egyúttal vezért is választott magának.
Amikor mindenki leadta a voksát, a sapkát kivitték a katedrához, amely mögött Tornádó tornyosult. A szavazatok kiértékelése az ő feladata volt.
A kétballábas Rozsnokit, aki ha focizni nem is, de legalább szépírni megtanult, kiküldte a táblához, hogy a cetlikről fölolvasott neveket fölrója.
Várakozásteli csönd honolt a teremben. Az osztály visszafojtott lélegzettel leste Tornádót, amint lassan belenyúl Karazsia enyhén zsíros bélésű satyakjába.
Dödének különös előérzete támadt. Még egy árva hang se hallatszott a tanár szájából, ő mégis tudta, a saját neve hangzik föl először.
Nem tévedett.
De ami ezután történt, minden várakozását felülmúlta. Tornádó egymás után hajtogatta szét a cetliket, és mindegyiken Döde nevét olvasta. A tizedik szavazat után elismerő pillantást vetett a fiúra. Rozsnoki, keze alatt a csikorgó krétával, szaporán húzogatta a voksokat jelentő vonásokat Döde neve mellé. A vonalkasereg már a tábla széléig gyalogolt, és Rozsnoki, mint egy hivatását mélyen átérző közjegyző, új sort kezdett.
Varázslatos pillanatok voltak ezek Döde számára. Mintha nem is megszokott helyén, a padban ült volna: lebegett, hirtelen kitágult a tanterem, eltűntek a falak.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal