Előszó
- A gyermekkor - akar boldog, önfeledt, akár rögös utakkal, bánatokkal terhes - minden ember számára feledhetetlen. A zsenge ifjúság adta élményekből töltekezünk érzelmileg a felnőtt életre. A...
Tovább
Előszó
- A gyermekkor - akar boldog, önfeledt, akár rögös utakkal, bánatokkal terhes - minden ember számára feledhetetlen. A zsenge ifjúság adta élményekből töltekezünk érzelmileg a felnőtt életre. A gyermekkorban szerzett tapasztalásokat látjuk megerősödni, vagy próbálunk tőlük elszakadni, s ezektől függetlenül irányítani önnön létünket.
- Az immáron végképp letűnt időt járjuk be a tehetségét bontogató diákköltővel az emlékezés aranyfonalán.
- A hajdani kisgyermek, aki kamaszlánnyá serdült, kedves humorral, tele bájjal, olykor keserűsével hangjában kalauzolja el az olvasót Pápára, a DIÁKVÁROSBA. A versek felvillantják a gimnazisták hétköznapjait, gondjait, „megpróbáltatásait", az osztálytársak, kedves tanárok alakját, a város atmoszféráját, s minden sorból kiolvasható a vallomás; haragudtam rád olykor, de örökké szeretlek.
- A kötet második fele már a felnőttkor felé ballagó ifjú ember gondolatairól árulkodik, aki teljes komolysággal készül hivatására, s bátran vallja: írás nékem a mindenem.".
A "Szerelem igézetében" ég, de odafigyel korunk problémáira; az "Amíg az utolsó harang kondul" c. ciklikus versei a máról szólnak, rólunk, kortársakról vallanak - de már a jövő felé kacsintva.
- Végigolvasva e verseket jutunk el a végső, legfontosabb következtetéshez, amelyet a fiatal költő olykor botladozva, félénken - mintha néha ő is kételkednék - fogalmaz meg: Bizony az ember élete sokban hasonlít a ketrecbe zárt kismókus kétségbeesett keréktaposáshoz...
Vissza