Modern francia grafika

Előszó

A modern festészet és grafika születésének időpontját nehéz egyértelműen meghatározni - a XX. század első évtizedeiben Bonnard és Vuillard még a XIX. sz.-i ízlésben gyökerező posztimpresszionista felfogás örökösei, fénnyel átitatott, vibráló színeikből Párizs sajátos hangulatvilága bontakozik ki. Ugyancsak a századforduló atmoszférájában, de más szellemben születnek meg a XX. század egyik vezető mesterének, Picasso-nak rézikarcai - a valószerűtlenül törékeny alakok, a cirkusz világ fájdalmasan magányos figurái még a szecesszió árnyalt érzelemvilágát tükrözik, csak alig sejtetve a további változások lehetőségét. Az arlekin-ek, táncosnők, kövér bohócok teljes, zárt együttest alakítanak ki - egységes, töretlen valóságszemléletet sugároznak magukból. Picasso tévedhetetlenül biztos, tiszta vonalaival, egy valójában már letűnt világ kontúrjait vázolja, egy - már nem létező - zárt életformát vetít elénk.
Csak az 1905-ös évektől kezdve válik nyilvánvalóvá a festészet számára is, hogy ez a régi életforma már nem létezik - első ízben a Fauves (Vadak) csoportja fordul tüntetően szembe a kor divatos irányzataival. A fauve-társaság legjelentősebb tagja Matisse, aki ragyogó színeivel, tiszta, statikus kompozícióival, dekoratívan megformált nőalakjaival századunk egyik legkedveltebb mestere lett. A hagyományos festészet valóban forradalmi átalakítása azonban nem a fauve, hanem az 1907-ben Picasso „Avignoni kisasszonyok'' c. képével a születő kubizmushoz fűződik. Picasso, majd Braque később hozzájuk csatlakozva Fernand Légér, André Lhote, Jean Metzinger, Jacques Vilon és még sok jelentékeny mester szakítanak az évszázadok óta érvényes művészi normákkal, hogy helyettük újakat, korszerűbbeket vessenek be. A reneszánsz perspektivikus térábrázolása helyére a sajátos kubista térszemlélet lép. A tárgyak és figurák szögletes formákká töredeznek, a részformákat a művész különböző nézőpontból festi le - s azután ezeket a részeket formálja ismét egységessé. A motívumok látszólagos torz mivoltuk ellenére is feszültséget sugároznak magukból, és környezetüket, az őket határoló teret is megtöltik evvel a feszültséggel. A kubizmus első és legkiemelkedőbb teoretikusa Guillaume Apollinaire, aki így fogalmazza meg az új törekvés lényegét: „így közelít az ember egy teljesen új művészet felé, amely az eddig szemlélt festészetnek az, ami az irodalomnak a muzsika. Tiszta festészet lesz, mint ahogy a muzsika is tiszta irodalom." A kubizmus legelvontabb mesterei - így például Jacques Villon - már alig ragaszkodnak a valóság-élményhez, a látványt szigorú, építészeti rendbe kényszerítik, amelyben minden egyes részletnek csak a logikusan megszerkesztett egészen belül van értelme. Vissza