Előszó
Éljenzés, taps, mosolyok, kézszorítások, köszönet és újra köszönet, bankettek; koktélpartik; találkozók, előadások; az egyszerűek: "mondd csak, hogy történt, hogy jelentkeztél a Nemzeti Gárdába?",...
Tovább
Előszó
Éljenzés, taps, mosolyok, kézszorítások, köszönet és újra köszönet, bankettek; koktélpartik; találkozók, előadások; az egyszerűek: "mondd csak, hogy történt, hogy jelentkeztél a Nemzeti Gárdába?", "Féltél?", "Hogyan tudtatok kitartani olyan kevés anyaggal?", a fontoskodó: "na jó, a te eseted még csak el tudom fogadni, de... és a többiek, kik voltak, hogyan jutott eszükbe egy olyan népért harcolni, amely nem a sajátjuk...?".
Kérdések végeérhetetlen sora, valamennyi az olyan emberek természetes kíváncsiságából fakad, kik számára a háború csupán egy távoli dolog, valami olyasmi, amire rengeteg jelzőt lehet aggatni, a háború a hírek része, napi felvillanások a tévéhíradókban, fél perc múlva elfelejtett falu- és városnevek, adatok, számok, ennyi meg ennyi halott, ennyi meg ennyi menekült, a miértek pedig mindig ott lebegnek a levegőben..., akárcsak a mítoszok meg a hazugságok...
Fájdalmas hazugságok, fájnak azok miatt, akik már meghaltak, fájnak az élők miatt, akik nem értik, mivel vádolják őket, ha egyszer a bűnösök mások, hiszen nem tettünk egyebet, csak segítő kezet nyújtottunk, amikor az egyetlen dolgot kínáltuk fel, amink volt: az életünket, mint az az angol orvos, aki '92 novemberében valahol Boszniában azt mondta nekem, a jövőben már nem praktizálhat, mivel ma a horvátok és a muzulmánok oldalán szolgál, igaz, egy kalasnyikov lógott a vállán.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal