Mladonyiczky Béla

Előszó

Részlet a könyvből:

"Mladonyiczky Béla kompozíciói nagyvonalúak, de ez nem zárja ki, hogy ugyanakkor intim benyomást keltsenek. A látszólagos ellentmondás fokozza izgalmasság hatásukat, hiszen a monumentalitás formanyelve fejleszti intenzívvé a lírai vonásokat; a fenntartás nélküli tartós érzések hangsúlyozására valójában dikciós hangzás szükségeltetik. Az emlékezés, a vallomás ezáltal drámai fordulatot vesz, amiért is a sajnálkozás, a fájdalom, a remény se marad passzív. Nem lehet eléggé méltányolni Mladonyiczky Bélának azt a fajta érzékét, mellyel a szobor elkerülhetetlen statikája mellett is elhitetően kelti fel a pillanatnyiság képzetét, s az alakok állásmotívumába, tömör elhelyezésébe bújtatott feszültséggel oldja fel a képzőművészet állapotszerűségét, ami által a plasztikai kifejezés a cselekményesség a folyamatosság hordozójává válhat.
Mint minden olyan szobrász, aki maga is résztvesz művei kivitelezésében és tanúbizonyságot tesz az anyagszerű észjárásról, Mledonyiczky Béla se hagyja ki azt a lehetőséget, hogy egy-egy farönk vagy kőtömb feldolgozatlan formációjából kiindulva alkosson az eredeti esetlegességekhez, arányokhoz idomuló kompozíciót. A klasszikus tétel szerint a kivágott fatörzsben, a kibányászott márványban - megmunkálása előtt is - már benne van a szobor, csak le kell hántani róla a felesleget. Mladonyiczky Béla akkor is megfelel a maga iránt támasztott követelményeknek, amikor az anyag adottságaiból indítja el műve kibontását. Egy jávorfába "Vita et Mors" címen pietát látott bele, a nemes anyaghoz méltó mondandót keresett. A diófa tuskóját a csatlakozó gyökértövekkel "Leonidász"-szá faragta, pedig egy csörgősipkás clown fejét is kihasíthatta volna belőle. Mivel nem léphet ki önmagából, az életet, a történelmet összefüggő problémakörnek tekinti. A jó művész nem kerülheti el, hogy ne válaszoljon a köz és az egyén srosában jelentkező fogas kérdésekre." Vissza