Mítosztól a valóságig

Előszó

Amióta krónikáinkat elhagyva a nyelvészetre épült őstörténetünk, az első rokontudomány, amit maga mellé vett, a növénytan volt. Abból indultak ugyanis el, hogy amink volt, arra szavunk is volt. Nem kell tehát mást tenni, mint megfigyelni a finnugor nyelvekben, mely növényeknek van közös neve, aztán pedig megkeresni Oroszország térképén azt a területet, amelynek a növénytakarója megfelel a nyelvi hagyatéknak s megvan az őshaza.
Nyelvünk ősi, közös szókészletében a lombos erdők néhány fája mellé a cirbolyafenyőre vonatkozó kifejezés is társult, világos tehát - gondolták -, hogy őshazánk is olyan vidéken terült el, amelyen e két erdőfajta találkozik. Így került a sor a Káma mentére, mert ott az Ural-hegység átnyúlik a cirbolyafenyő területére és találkozik a közép-európai lomboserdőkkel.
Mindez ideálisnak látszó együttműködést hozott létre az őshazakutatás és a növénytan között. Ámde de lassan kiderültek a módszer buktatói is: a keresett terület sok ezer évvel ezelőtti, a növénytakaró pedig napjainkbeli! Ki kellett tehát tágítani a módszert az őskor növénytakarója felé, azaz a virágpor kutatás felé, amely a régi idők növénytakarójáról árulkodik. Kiderült, hogy még csak jó néhány ezer évvel ezelőtt, nem volt a két erdőfajta érintkezésben. Máshol kellett tehát az őshazát keresni, amellett persze az is felmerült, hogy a magyar népnek nem is egy őshazája volt, hanem (pl. a hét törzsnek) annyi, amennyi törzsből-népből ötvöződött. Így vált úgyszólván egész Eurázsia őshomokká, népei pedig rokonukká. Vissza