Mithradates kincse

Előszó

Az előszavak többnyire fölöslegesek. A könyv önmaga helyett és önmagáért beszél, az iró előzetes kommentárjára nincsen szükség, ha pedig szükség van rá, akkor a könyvön ugy sem segit.
Hogy most nehány sort mégis előrebocsátok, annak különös oka van. Nem azt akarom magyarázni, amit megirtam, hanem azt, hogy miért választottam épen ezt a tárgyat. A regényről, annak alakjairól és cselekményéről ám tartsa mindenki azt, amit jónak lát. Nem szeretném azonban, ha valaki azzal a szemrehányással illetne, hogy magyar iró a mai tragikus viszonyok közt szabadjára ereszti fantáziáját, a messze távolban és idegenben kalandozik, a vérző, megkinzott nemzet vonaglását pedig észre sem veszi.
Ez ellen a szemrehányás ellen, mely ha igaz volna, sulyos vád gyanánt nehezednék reám, akarok eleve tiltakozni. Annál is inkább, mert nehéz betegség már több, mint másfél év óta arra kényszerit, hogy külföldön tartózkodjam. Igaz, hogy ezt a betegséget a tölgyesi szorosból hoztam magammal, amikor Erdélyt védtük.
Regényem alaptétele az ázsiai, a keleti - ha ugy tetszik pánázsiai - gondolatnak ellentéte a Nyugattal. Ez a gondolat, melynek egykor Mithradates volt legjellegzetesebb képviselője és harcosa, két évezred alatt nem tűnt el a fejlődésből - ellenkezőleg, ma erősebb, mint bármikor az utolsó századokban. Aki ismeri a Keletet, az tudja, hogy ma Sziriától a Pamirig, Teherántól Indiáig ez a gondolat egyre hatalmasabb és életerősebb lesz. A világháborunak még nincsen vége, csak szinhelye változott meg. A következő felvonás Ázsiában fog lejátszódni. Ázsia óriási méretei talán lassuvá teszik ezt a fejlődést - maga a fejlődés azonban ellenállhatatlan biztonsággal tör előre.
És ezért talán nem volt céltalan felidézni annak az időnek az emlékét, amikor a világtörténelem egyik legnagyobb elméje, Bonaparte tábornok tisztán látta, hogy a Kelet több, mint a Nyugat, nemcsak térben, hanem kulturájában és lehetőségeiben is. Vissza