"Mindig van éhség" (dedikált példány)

Előszó

Részlet a könyvből:

Dániel Bertaux A szociológia mint írás című tanulmánya1 joggal veti szemére az „intézményesült" szociológiának, hogy miközben a szociológus „ma már tudja, hogy egy beszédmód tartalmát nemcsak szemantikai állománya adja, hanem az a forma is, amelyet magára ölt", szövege megírásakor mintha félretenné a stílust érintő kérdéseket, s elnémulna, amikor az írás mozzanatáról kellene hogy szó essék. „Ám ezenközben a szociológusok azért eléggé furcsállják, hogy - mint kiderül - nem sikerül lelkes olvasóközönségre szert tenniük." Pedig, folytatja gondolatmenetét, a válasz elég egyszerű. Hisz olvashatónak, „emészthetőnek" azt szokás tartani, ami - szemben az established szociológiai szövegekkel, hasonlóan az irodalomhoz, filozófiához, a mai történettudományhoz, a történelmi személyiségek életrajzához - nem tudományos, hanem regényes formát ölt. A szociológiai írásmód pedig nem ilyen. S miközben „minél inkább törekszik rá az intézményesült szociológia, hogy a tudomány látszatába burkolózzék (ami intézményi, sőt társadalmi legitimitásának alapja), tudományossága annál inkább tisztán formális lesz, annál inkább elveszíti hiteles szociológiai tartalmát, azaz a társadalmi viszonyok történelmi mozgására vonatkozó konkrét ismeretelemeket." De, teszi fel a kérdést, ha így áll a helyzet, „milyen másfajta beszédmóddal kísérletezhet a szociológia", ha közelebb kívánna kerülni „az általa megjeleníteni kívánt tartalomhoz?" Tanulhatna-e a szociológia az irodalomtól, próbálhatna-e olyan nyelvezeten megszólalni, ahogy az teszi, ha egyszer az is a társadalomról beszél? Válasza az, hogy igen. Hisz „még a narráció legegyszerűbb formája, a lineáris elbeszélés is alkalmas lehet komoly elméleti mélységet hordozó tartalmak megjelenítésére. Minden a konkrét megfigyelésekre támaszkodó elemzések igazságtartalmától, illetve a belőlük építkező szintézis minőségétől függ. Az elbeszélő forma persze leszűkülhet felszínes látszatok lapos leírására is, amelyből nem világlanak ki a lényegi összefüggések, mint ahogy, épp ellenkezőleg, használható arra is, hogy leírjuk vele a végre feltárt összefüggések működésmódját." Hisz nincsen közvetlen kapcsolat tartalom és forma között, s egy diskurzus elméleti mélységét nem az tanúsítja, ha nehezen érthető. Vissza

Fülszöveg

"Mauthausen, 1945. május 5-e. megérkeztek az amerikai felszabadítók, s kezdetét vette a "nagy zabálás"."
"... az amerikaiak, természetesen megpróbáltak segíteni nekünk, megpróbálták odaadni az ennivalójukat, akkora fejadagot adtak, mint amekkorát ők esznek, de mi egyre betegebbek lettünk, nem tudtuk azokat a babokat megenni, (...) mert túl betegek voltunk hozzá. És sokan, nagyon sokan meghaltak akkor..."
"Erről a jelenetről, a halálos csapdáról, mely a hiány megszűnésekor keletkezett, s melyet a túlzott élelmiszerbőség okozott, majd minden elbeszélt albumban találtunk "emlék-képet". Hisz majd mindenki úgy érezte, e brutális jelenetet "le kell kapnia", a képet a saját "fotótárába" be kell ragasztania."
"Négy történetet választottunk ki, s fogunk most elbeszélni. persze, nem az a négy hús-vér ember áll majd munkánk végeztével előttünk, akiknek az anyagával dolgozunk. A történet a mi elbeszélésünkben - ismét - újraíródik. Újraírták ők, amikor nekünk, a hallgatónak, a történetet elbeszélték, s újraírjuk mi, akik megpróbáljuk megérteni belőle ezt a pillanatot, s vele mindazt, amit az éhség, a tábori éhezés jelent. Ők tisztában voltak azzal a felelősséggel, amelyet a "Beszéld el fiadnak!" parancsa rájuk rótt, mi pedig azzal, amit ránk ez az újraírás ró. Reméljük, sikerülni fog megfelelnünk neki." Vissza