Előszó
Nagyon rokonszenves bevezetőnek tartom azt, amikor a szerző kedvesen felajánlja az olvasónak, hogy ugorja át a bevezetést, de jómagam nem járhatok így el, ugyanis meg szeretném magyarázni, miért...
Tovább
Előszó
Nagyon rokonszenves bevezetőnek tartom azt, amikor a szerző kedvesen felajánlja az olvasónak, hogy ugorja át a bevezetést, de jómagam nem járhatok így el, ugyanis meg szeretném magyarázni, miért íródott ez a könyvecske, meg miért éppen így íródott, azaz egyfajta használati utasítást szeretnék adni hozzá. Az, hogy célja a pszichológia népszerűsítése, eléggé világos, hisz népszerűsítésért találták ki a sorozatot, amelyben megjelenik. Az ellenben, hogy miért kell népszerűsíteni a lélektant, talán már, vagy még mindig, magyarázatra szorul.
A mindennapokban állandóan szembesülök egy érdekes paradoxonnal: a pszichológiához mindenki ért, vagy legalábbis állandóan nevelési, életviteli, érzelmi problémákkal kapcsolatos tanácsokat osztogat, úton-útfélen másokat jellemez, meg elméleteket gyárt, miközben valójában a legelemibb lélektani fogalmakkal sincsen tisztában és rendíthetetlen ellenérzéssel viszonyul mindahhoz, aminek a lélektanhoz vagy a pszichoterápiához köze van. Én ezt nagyon szomorú, sőt aggasztó jelenségnek tartom. Úgy gondolom, hogy a XXI. században a pszichológia még nálunk is a mindennapi kultúra része kellene legyen, nem egyszerűen nyugatmajmolásból vagy az én elfogultságomért, hanem a gyakorlati hasznáért, illetve azért a többletért, amellyel az amúgy eléggé szürke hétköznapokat szebbé, jobbá, életünket meg boldogabbá tehetné.
A rendelésemen önként jelentkező pácienseket őszinte meggyőződésből meg szoktam dicsérni bátorságukért és felvilágosultságukért: a bátorságukért, hogy az előítéletek és néha az eltanácsolás (mert ilyen is van!) ellenére mertek jelentkezni, és felvilágosultságukért, mert gesztusuk - bizony - a nem túlságosan elterjedt nyílt, civilizált, modern gondolkodás, azaz a felvilágosultság csalhatatlan jele.
Vissza