Minden nap vadásznap

Előszó

Úgy érzem, meg kell írnom, indiszkréciót kell elkövetnem saját magammal szemben, ki kell tárnom, hogyan bánt velem a sors - vagy hogyan irányítottam azt magam is, amennyire lehetett. Mert enélkül annak, amit szeretnék elmondani ebben a könyvben, jó része nem lenne érthető. Hiszen ilyen csodabogár, mint jómagam, alig akadt még vadászati berkekben is - amelyek pedig tudvalevően egészen sajátos berkek.
Kezdeném tán azon, hogy tudomásom szerint összes felmenőim vadászok voltak. Vadászember volt az egyik dédapám, erdész egy felvidéki uradalomban, mindkét nagyapám - akkori szóval - gazdatiszt volt, és apám, aki szintén ezt a rögös pályát taposta. Volt honnét örökölnünk a szenvedélyt, meg is örököltük, a bátyám is, én is, de én még egy (vagy három ?) adaggal többet is az átlagosnál.
Anyám viszont nem vadászott. De sokat értett hozzá, hiszen hallotta eleget - tán sokat is ? -, és ahogy felcseperedtünk, gyakran és szívesen eljárt velünk. Hiszen, ha szünidőben otthon voltunk, csak a puskával jártunk, jönnie kellett, ha velünk akart lenni. De puskát sohasem fogott, akárcsak öreganyám, feleségem, vagy lányom, akinek ma már egészen más az érdeklődési köre, noha egy időben nagyon tudta, milyen a szűkállású őzbak vagy a nyolcas szarvasbika. Nem is iparkodtam belőle vadászt nevelni.
Már kisgyerek koromban nyiladozott bennem ez a hajlam, szenvedély. Apám - és ezért is örökké csak hálás lehetek neki - ezt még minden módon fejlesztette is bennem. Vissza